A kétélű fegyver a kapcsolatokban. A téma olyan kínos tud lenni, mint amikor a feleség a tükör előtt kérdezi a férjét, két gyerek után, „Drágám, tetszem még? Csinos vagyok?” Mi lehet a válasz vajon, a helyes válasz?!

Ha mázli, akkor az asszony tényleg jó kondiban van és nincs gond. A pech, ha a menyecske felrántott plusz 10-10-et egy-egy combra és csak szoríthatja a fogát az ember, mit mondjon. A legszerencsésebb a helyzet, ha nem kell gondolkodni, mert mindenki lehet őszinte, és nem törik be a feje senkinek, ha az a válasz, hogy anyukám ne nasizz annyit, amúgy dögös vagy…

Bagatellnek tűnik a körkép, azonban mégis azt, gondolom nem árt az ilyesmit komolyan venni.

Lehet, hogy két ember közt a legrövidebb út egy mosoly, de nem biztos. Az érzéseink őszinte megfogalmazása és annak megfelelő tálalása célra vezetőbb? Én néha megmondó ember vagyok, és fejeket zúzok be direkt. Aztán elszáll az indulat, és szívem szerint nyomnék magamnak egy izmos kokit, hogy ezt most miért kellett? Miért így kellett? Mégis többnyire csak a kivitelezéssel van a gondom.

Persze vannak tabuk minden kapcsolatban. Az a tapasztalatom, minél lazább egy kapcsolat, annál több a tabu. Barátságoknak vettetem véget, vagy hagytam meghalni, mert már nem láttam benne semmit, amire érdemes lenne figyelni, időt szakítani, mert ha már nincs mit mondani a másiknak, vagy csak pusztán elmúlt a szeretet, a kötődés, akkor kell erőltetni?


A barátságokról van egy elmélete a férjemnek, egyszerűen az a véleménye, ezek múló dolgok, és nem szabad, hogy fájjon, ha egy-egy elkopik. Periódusos minden, a gimi-gimis barátokkal, egyetem-egyetemi barátságokkal- egy-egy munkahely stb. és mindenhol születnek barátságok, melyek, ha már kikerülünk adott periódusból, egyszerűen csak kialszanak, mint a csillagok. Ettől azok még őszinte és mély barátságok lehettek, de egyszerűen idejét múltak, és jön helyettük új.

Nekem van gimis barátnőm, és fősulis is, a kapcsolatunk formája persze változott, mert a család lépett az első helyre, ettől még megvagyunk egymásnak és számíthatunk a másikra … mégis őszintén be kell vallanom, ezek a barátságok már korántsem olyanok, mint fénykorukban …

Nehéz dolog őszintének lenni magunkkal, bevállalni, felvállalni a hibáinkat, a döntéseinket, legyenek, azok jók vagy rosszak. Nehéz őszintének lenni a párunkkal, a gyerekünkkel. Főként a változások idején, mikor egyébként is a mindenki érzékeny.

Kell mindig őszintének lenni? Azt hiszem elengedhetetlen. Fárasztó mindig fogni a gyeplőt, mindig figyelni, de muszáj. Visszacsatolni, hogy na, ezt jól csináljuk, vagy rossz döntést hoztunk, sajnálom, hibáztam. Fél siker a felismerés, és bár rengeteg energia, de karnyújtásnyi a változás lehetősége…

Úgy gondolom, egy szeretetteljes, hosszú távú kapcsolat feltétele az őszinteség és a párja, a bizalom, mert lehetek én őszinte, ha nincs bizalmam a másikban, hogy megért engem és őszintén reagál az én érzéseimre. Igazán jó az érzés, amikor anélkül nézhetek a másik szemébe, hogy kételkednem kellene a szavában, még ha nem is mindig tetszik, amit hallok …



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!