Nem kértük az életet!

Ezt a döntést ti, felnőttek hoztátok meg! Lehet, hogy nem ránk gondoltatok, igazából nem minket akartatok, csak megfelelni a társadalmi normáknak, családi elvárásoknak, de be kell lássátok, ehhez (ebben az esetben) mi is kellünk. Lehet, nem terveztetek velünk, de létünk első hónapjaiban volt választásotok. És ti választottatok!

Nem kértük, hogy miattunk legyen más az életetek!

Ez a ti választásotok eredménye. Hogy nem ilyennek gondoltátok? Túl nehéz? Lehet. De mi nem kértük, hogy hozzatok áldozatot értünk! Lehet, hogy hetek, hónapok telnek el, amíg mi egy mosollyal, érintéssel a nehézségeket feledtetni tudjuk. És persze ne feledjétek azt sem, hogy sok esetben, helyzetben, mi igazodunk hozzátok. Az életetek szervezésénél rajtatok áll, mekkora lesz a változás!

Nem kértük, hogy lemondjatok az álmaitokról!

Mi nem állunk az álmok útjába. Igaz, megérkeztünk. Születésünk ténye sok mindent felülír, de ne feledjétek: mi NEM KÉRTÜK! Ha nem mi szerepeltünk álmaitokban, hát rajta! Tegyétek azokat is valósággá! Mert mi képesek vagyunk irigység nélkül veletek örülni minden eredménynek, pusztán azért, mert ti is örültök!


Apaként minden olyan hír, amely gyermekbántalmazásról, a gyermekek rossz sorsáról szól, elszomorít. Mert tény, nem a gyermekek kértek, noszogattak minket, szülőket, hogy megszülessenek. Mi voltunk azok, akik ezt akartuk.

Emlékszem, én is mást képzeltem az apaságról, amikor még „csak” képzelegnem kellett. Fiatalabb koromban azt gondoltam, ha lesz is gyermekem, akkor majd csak sok év múlva, hiszen addig még sportautót kell vezetnem, világot látnom, könnyelmű és felelőtlen döntéseket hoznom, és nem törődnöm a következményekkel.

Azt hittem, ez az élet. Nos. Volt sportautóm, nem kevés lóerővel. Volt néhány évem, mikor nem törődtem a következményekkel, igaz, nem is futottam el azok elől. Jártam, járom Európát, de…

Mindegy, hogy éppen mely ország városaiban járok, nem feledem, hogy ez a világ sokkal szürkébb lenne, ha nem várna otthon egy maszatos, gyöngykacajú gyermek. A döntés, hogy ő megszülethessen, az enyém, a miénk volt.

Ma ennek a döntésnek a következményét vállalva ébredek rá, hogy önfeledtnek hitt életem akkor is üres volt, amikor sportkocsi repített az utakon, vagy nem számított, mikor érek haza, vagy hogy nem emlékszem a tegnap éjszakai partnerem nevére, vagy félhavi fizetésem tettem le egy kütyüért, amit egy hét múlva félre dobtam, mert már nem érdekelt.

Bár lányom valóban nem kérte, hogy megszülethessen, én mégis köszönöm, hogy ő van nekem. Egy gyermek sok értelemben olyan, mint egy üres könyv, és a felnőttek, elsősorban a szülők kezében a toll, amely azt a könyvet majd teleírja, legalábbis megkezdi. Rajtunk áll, hogy egy mesekönyv, egy vígjáték, vagy horror történet lesz, ami a gyermekünkben megmarad.

Tudva, hogy a világ tökéletlen, értve, hogy az élet nehéz, látva, hogy minden egyre szürkébb, fontosnak tartom, hogy a gyermekek élete színes, és amennyire csak lehet, önfeledt legyen. Ennyi a minimum, amit meg kell adnunk nekik. Mert bár ők nem kérték az életet, de mi ezt akartuk. Mert nem ők kérték az életet, nekünk kell megtennünk mindent azért, hogy ez az élet teljes és önfeledt lehessen, amíg csak lehet.

Nem kértük az életet!

Tudnunk kell, hogy:

  • A gyermeket nem idomítani, hanem tanítani kell

Tudása és képességei addig terjednek, amíg azokat engedjük. Ha korlátokat állítunk fel, ne csodálkozzunk, hogy nem lesz képes azokból kitörni. A gyermek szuverén személyiség, nem önmagunk feljavított változata.

  • A gyermek nem buta, vagy ügyetlen, „csak” gyermek

Egy gyermek pontosan annyit tud, annyira képes, amennyit mi megtanítunk neki, amennyire mi engedjük, hogy képes legyen. Ha ez nekünk kevés, akkor ne őt, de sokkal inkább önmagunkat okoljuk. Másokat, főleg egy védtelen gyermeket okolni könnyű. De ez csak minket minősít.

  • A gyermek lehetőség, és felelősség

Mindenki tudja, hogy saját életében hol milyen hibákat vétett. Mint ahogyan azt is, hogy a szüleinek mit és miképpen kellett volna tennie nevelésében. Néhány év múlva, ha a gyermekünk felnő, ezeket ő is tudni fogja. Addig a mi felelősségünk, hogy annyi lehetőséget biztosítsunk a számára, amennyit csak képesek vagyunk. (Tapasztalatból tudom, ez nem is olyan nagy teher, mint ahogyan azt sokan gondolják.)

A gyermek dolga, hogy megtanuljon élni. Hibázni fog, mint, ahogyan mi is hibázunk. De nem élhet senki a félelem árnyékában azért, mert egykoron talán mi is abban éltünk. Mint tudjuk: a pofon nem egy elhadart simogatás. Korbács testnek és léleknek egyaránt.





Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!