Van egy fogalom, ami engem nagyon régóta zavar. Gyermekbántalmazás. Mióta gyakorló apuka vagyok, még kevésbé értem, és még ingerültebben, elszörnyedve hallom, olvasom az ilyen esetek összefoglalásait. Mert hát mit is tesz a gyermek? Másolja a szülőket és feszegeti saját korlátait.

Sajnos sok olyan esetről lehet hallani (nézetem szerint egy eset az éppen egyel több az elfogadhatónál), hogy azért bántalmazzák a gyermeket, a csecsemőt, mert az sír, és nem hagyja abba. De hát miért is hagyná?!

A csecsemők és a kisgyermekek számára nem a tudatos reagálás az elsődleges, hiszen nem is képesek erre. Számukra az ösztön a kommunikáció egyetlen forrása. Ha minden rendben, mosolyognak, ha baj van, sírnak. A sírás akkor marad abba, ha a baj (pl: fájdalom) elmúlik, és nem akkor, amikor a szülők megelégelik.

Szerencsés embernek, szerencsés apukának tartom magam. Igazából az én gyermekem csak megmutatta a „hisztis”, sírós lehetőséget, de egyetlen rossz szavam sem lehet rá, sőt. Igen, fájt a pocakja, az a fránya büfi valahogy bennragadt. Igen, jött, jön a fogacskája, és néha nem viseli jól. Igen, néha túlpörög, és ahhoz is fáradt lesz, hogy aludni menjen, tehát marad a néhány dologra sírással reagálás. Ilyen esetekben bizony eltörik az a mécses. De soha nem jutott még eszembe, hogy egy pofon, egy elfenekelés megoldaná ezt a helyzetet. Nem értem, másnak ez hogyan lehet alternatíva.


Amikor vártuk a kismanót (mostanában Morzsabébi :)), eltöprengtem a saját gyermekkoromon. A ’70-es évek bizony más normákat, szokásokat tartalmaztak, mint napjaink. Másabbak voltak a lehetőségek, és talán az én szüleim is egyszerűbb emberek voltak. Gyermekként elfogadtam az atyai, anyai pofonokat, mert hát mit is tehettem volna ellene, és tény volt a számomra, ha nem feleltem meg az elvárásoknak, akkor annak voltak következményei. Felnőtt fejjel azonban másként látom és értékelem ezeket a nevelési, helyzetkezelési megoldásokat.

Az a szülő (és itt nem is említem az idegeneket, családtagokat, mert menten elszállna az agyam), aki csak fizikai ráhatással képes a gyermekét „nevelni”, nem alkalmas szülőnek. És itt szeretném megjegyezni, a fizikai terror lehetősége nem nevelési, hanem sokkal inkább idomítási eszköz. A gyermeknek pedig nem erre van szüksége, hanem arra, hogy valaki (és ez lenne a szülő) megmutassa a számára azokat a lehetőségeket, amelyek a rendelkezésére állnak tanulása, fejlődése során.

A törött csontok, a fájdalmas zúzódások csak a fizikai tünetek. De a lelkieket kevesen említik. A rettegő gyermek, a félelemmel együtt élő apróság számára az élet nem a lehetőségek tárháza, hanem a korlátok, a megkötések, és az elérhetetlen vágyak pokla lesz.

A gyermek, amikor megszületik, olyan, mint egy könyv, üres lapokkal. Hogy milyen lesz az abba írt történet, elsősorban rajtunk, szülőkön múlik.

A lányom két napja egy áruház pénztáránál elmajszolt egy paradicsomot. Még nincs két éves, és a fehér kabátja bizony megsínylette azt a paradicsomos kalandot. Néztem, és meghatottság (és nagy büszkeség) öntött el. Eszembe nem jutott, hogy kiabáljak vele, hogy fenyegessem, vagy korholjam, uram bocsáss, kezet emeljek rá. Az ő dolga jelenleg annyi, hogy tanuljon, és ha hibázik, vagy valamit nem a nevelési normáink szerint tesz, ha az valóban hiba, sokkal inkább a miénk, mint az övé.

Megette a paradicsomot, a feleségem megtörölte a kezét, arcát, és összenéztünk. Mosolyogva konstatáltuk, hogy kell(het) egy új kabát. És aki most legyint, hogy könnyű úgy, ha a pénz nem számít, el kell árulnom, hogy bizony nálunk is számít. De sokkal hamarabb spóroljuk össze egy kabát árát, minthogy kezet emeljünk a gyermekre csak azért, mert megevett egy paradicsomot. (A paradicsomfolt nyom nélkül kijött babaszappannal a fehér kabátból. M.)


A gyermek lelke tiszta. Azt nem lehet, nem szabad bemocskolni. Hangos szó, fájdalom nélkül kell megmutatni neki az életet, és azt, mit lehet és mit nem. Tudnunk kell, nekünk, szülőknek kell tudnunk, hogy a gyermek nem kérte az életet, és neki joga, nekünk pedig kötelességünk, hogy ha már megkapta, akkor az a lehető legteljesebb, és legönfeledtebb legyen.

Véleményem szerint, aki gyermeket bánt, tart félelemben, vagy nem gondoskodik róla megfelelően, az nem csak eljátssza a nevelés jogát, de a társadalom megbecsülését is el kéne, hogy veszítse!


Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Don`t copy text!