Olyan apaként, aki rettegve töltött heteket egy inkubátor mellett, azt gondolom, könyvet tudnék írni a félelmekről. Bár a mi esetünk nem túl gyakori történés, de a félelem minden szülő szívét átjárja, és elkíséri, amíg csak él.

Amikor megtudtam, hogy gyermekünk fog születni, bennem is végigfutott a gondolat, hogy mi lesz akkor, ha nem lesz egészséges. A legkönnyebb legyinteni, hogy: „úgyis minden rendben lesz!” Hát, ezzel nem lehet félelmet oszlatni.

Bár az orvos végig bizakodó volt, még akkor is, amikor a feleségem egy elég komoly műtéten esett át, ami veszélyeztette mindkettőjük életét, én nem menekülhettem a félelmeimtől.

Rengeteg mindent lehet hallani, olvasni olyan betegségek kapcsán, esetleg orvosi hibák következményeként felmerülő fogyatékosságról, amiket nem lehet figyelmen kívül hagyni, csak remélni, hogy velünk nem történik meg.


Egy férfi alapban is fél a gyermekvállalástól. Ha hozzáadjuk az esetleges komplikációkat, hát néhány infarktus könnyen kinéz az erősebb nem képviselőinek.

Mert az igazi félelem valójában féltés. Féltjük a párunkat, a magzatot, később a gyermeket. Rettegjük a szülést, még akkor is, ha kint toporgunk egy folyosón. Igyekszünk mindenre felkészülni, és amikor kissé megnyugodva hátradőlünk, hát tutira történik valami. Jön egy járvány, felröppen egy rémhír, éppen akkor kerül reflektorfénybe egy kórokozó.

Bér a férfiak szeretik azt mutatni, hogy bátrak, ez nincs minden esetben így. De ezt kell mutatnunk, hiszen ezt várják el tőlünk. Sajnos vagy sem, a félelem a fogantatástól szerves része lesz az életünknek. Félünk a gyermekünkért, és félünk a családért is.

Azt gondolom, a gyermekkel kapcsolatos félelmet nagyon nem kell kibeszélni. Természetes, hogy féltjük azt, akit szeretünk. Rettegjük az első pocakfájást, az első lázat, de évtizednyi távolból is rettegjük az első jogosítványt, a hosszabb utazást, vagy éppen a párválasztást.

„Márpedig akkor is ÉN!” – Félelmek

Egy kicsit másabb a helyzet a másik félelemmel. A család kapcsán valójában sok minden adhat okot a félelemre. Az, hogy képesek leszünk-e fenntartani mind anyagi, mind érzelmi téren. Az, hogy vajon lesz-e helyünk benne, és a megváltozott helyzetünket el tudjuk-e fogadni.

Apaság - Félelmek


Mert a helyzetünk bizony meg fog változni. Saját tapasztalatból tudom, mennyire egyszerű legyinteni erre a kérdésre. „Persze, tudom, hogy a kicsi az első!” De amikor átéled, nap mint nap, hogy nem úgy, és nem az történik, amit szeretnél, hogy jó esetben is csak vendégnek érzed magad az otthonodban, már más a helyzet.

Mert könnyű azt mondani, hogy „természetes” az, ha valami nincs úgy ahogy szeretnénk. De a tapasztalás bizony félelmet indikálhat. Kirekesztettséget, értetlenséget, félelmet azért, mert azt gondoljuk, nem leszünk képesek lépést tartani a feladatokkal.

Sok férfi hoz ilyenkor rossz döntést, vagy jut hibás következtetésre. Ez nem egyéb, mint a félelem ébresztette dac. „Márpedig akkor is ÉN!” Elfogadva az otthoni kirekesztettséget, nem is gondolva arra, hogy talán igazodnunk kéne az új élet szükségleteihez, saját, privát dolgokat igyekszünk megvalósítani.

Ízetlen otthon az étel? Vagy a fáradt partnerünk éppen nem főzött semmit? Semmi gond! Jönnek az éttermek, a gyorsbüfék. Nincs más téma odahaza, mint a pelenka napi árfolyama? A haverok mindig kaphatóak egy jó kis sörözésre!

Az aprónak tűnő dacos kitörési kísérletek azonban nem eredményeznek egyebet, mint azt, hogy a kirekesztettség érzete megszilárdul. Nem figyelünk eléggé az otthoni dolgokra, és nem figyelünk a partnerünkre sem. Az apró, kétes örömök nem erősítik az ÉN jelzőt, de halványítják a MI fogalmát. Mert egy idő után fontosabb lesz a kétes öröm, mint a család.

Jó lenne most azt mondani, hogy ez és ez a tuti megoldás erre a helyzetre. Talán van is ilyen. De én azt gondolom, egyetlen jó kiút van a kirekesztettség elleni „küzdelemből”, és ez nem egyéb, mint az aktív részvétel a családi életben. Egy jó időbeosztás, és rá lehet ébredni arra, hogy nem szükséges a partvonalról nézni az életet. Részt is lehet venni abban!

Mielőtt a férfiolvasók elkezdik összetörni a monitorokat, sietve hozzátenném, hogy ebben nagy szerepe van az anyukáknak is. Ha egy hasonlattal akarnám bemutatni ezt a helyzetet, azt mondanám, a család olyan, mint egy kis zenekar. Mindenki tudja, és teszi a dolgát.

Amikor azonban jön a gyermek, valamiért az édesanyák azt gondolják, ideje, hogy lecseréljék hangszereiket, és karmesteri pálcát ragadjanak. Pedig az apukáknak nem az kell, hogy vezényeljenek nekik. Csak annyit szeretnének, hogy valaki mutassa meg a kottát, hogy megismerjék a zenét alkotó dallamokat.

Bár a félelem szerves része az életünknek, elégedjünk meg annyival, amit kívülről kapunk. Az is épp elég. 🙂


Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Don`t copy text!