Van egy ismerős fiatal pár, akiknél most érkezett meg a második gyermek. Az apukával a gyermekvállalásról beszélgetve vetődött fel bennem egy olyan gondolat, ami szerintem megér néhány sort itt az oldalon.

A beszélgetés során azt éreztem, hogy neki személy szerint nincs két gyermeke, csak a feleségének. A gyermek érkezése akaratlanul, és törvényszerűen változtatja meg a szülők életét. Normál esetben azt mondanám, a fontossági sorrend úgy változik, hogy első lesz a gyermek, második a család, és minden egyéb csak ezek után jöhet.

Vele beszélgetve azt hallottam, hogy csak és kizárólag annyit változtatott az életén, amennyit feltétlenül muszáj volt. Igen, tudom, nem vagyunk egyformák. Amíg én rohanok haza a lányomhoz, hogy vele lehessek, addig van, aki „menekül” otthonról a kötelezettségek elől.

De mit tegyen egy nő, ha ilyen a férfi az oldalán? (Ti mit tesztek?) Gyermekkel már késő ezen töprengeni. Hiszen akkor már kellene az apa is, nem csak a férfi a nő oldalán. De egyáltalán: mit is várnak el a nők az apukáktól?

Gyermekvállalás férfiszemmelGyermekvállalás – akárhány okból

Hallani olyan eseteket, amikor a nőnek igazából nem kell a férfi, csak gyermeket szeretne, hogy általa lehessen teljes az élete. Ez egy szélsőséges eset.


Vajon mi az apák kötelessége? Biztosítani egy anyagi hátteret, hogy a család ne szenvedjen hiányt semmiben? Gondoskodni arról, hogy mindig legyen otthon tiszta pelenka, és ennivaló a kicsinek?

Igen, persze. De ennél sokkal fontosabb, hogy a gyereknek legyen apukája is, aki foglalkozik vele, akitől tanulhat. Nézőpont kérdése, hogy ezt mikortól tartják fontosnak egyes családok. Szerintem már a terhesség során is lényeges az apa – gyermek kommunikáció. Igen, beszélni kell a „pocakhoz”. Hogy ez milyen fontos, sok esetben később tudjuk csak meg.

A születés után sem gondolom, hogy az apák dolga kimerül abban, hogy megvegyék a megapack pelenkát az áruházakban, és felcipeljék azt a lakásba. A fürdetés, pelenkázás, etetés éppen úgy része a gyermek nevelésének, mint a későbbiekben a tiltások, irányítások megfogalmazása.

Az apaság intézménye nem merül ki abban, hogy „megcsináljuk” a nőnek a gyermeket, megtesszük azt, amit feltétlenül muszáj. Az apaság ennél sokkal több, és nem feladat, hanem lehetőség.

Persze, egyben felelősség is, hiszen a gyermek a növekedése során tanulja meg azokat a normatívákat, amelyek alapján majd az életét éli. Mi, felnőttek nem is biztos, hogy felfogjuk, hogy a csecsemőkorban tett, vagy éppen nem tett apróságoknak a későbbiekben milyen vonzata lehet. Pedig van ilyen.

Hallgatva annak az „apukának” a szavait, az járt a fejemben, hogy miközben ő „társadalmi életet” él, addig a feleségét magára hagyja a gyermekkel. Persze nem törhetek pálcát felette, nem is ez a dolgom. Csak hangosan gondolkodom. Nincs-e éppen olyan joga a nőnek is ehhez a társadalmi élethez?

Nincs-e joga arra, hogy egy kis időre kikapcsolhasson, mással, esetleg saját magával foglalkozzon? De igen, van. Ha a lehetőségek korlátozzák ennek megvalósulását, az egy helyzet. De ha a partner teszi lehetetlenné, az már más kérdés. Nem lehet, nem szabad egy nőből csak és kizárólag főállású anyukát „csinálni” azért, hogy minél kevésbé élje meg a változásokat az „apuka”.

„Rengeteg nő neveli egyedül a gyermekét!”

Így szólt a másik mondat, amellyel igazolni igyekezett hozzáállását a gyermekneveléshez ez a “férfi” (feleségem szerint csak hímnemű…). Igen. Kényszerből. Ha az élet úgy hozza, nincs más választás. De a kényszert előidézni, úgy, hogy nem lenne muszáj, egyszerűen felelőtlenség.

Számomra az apaság éppen úgy magába foglalja a fullos pelus cseréjét, mint a játékot, a vásárlást, az apró, vagy éppen nagy gondok kezelését, megoldását. Nem mondom, mert nem akarom azt mondani, hogy a gyermeknek van anyja, mert, bár ez igaz, de a gyermekemnek van apja is, és ez által van családja, amely vele, általa lett teljes.

Hogy egy férfi számára mit jelenthet a család fogalma, alkatonként változik. Egy másik írásomban beszéltem arról, hogy a nőknek van lehetőségük arra, hogy irányítsák a férfiakat, mikor, mit lássanak, érezzenek fontosnak.

Azt hiszem, ennél a családnál a nő valahogy elkönyvelte, hogy a párja olyan amilyen, és elfogadta, hogy a gyermekeinek nevelése szinte csak rá marad. Vajon mit gondolnak a nők, miért vannak egy ilyen pasival, miért vállalják a második gyermeket is?

Felvetődik bennem még egy kérdés: vajon sok – sok év múlva, mit fognak mondani a gyermekeink rólunk?





Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!