Rákon innen és túl – karácsonyi üdvözlet

Szerencsére van rá lehetőség, hogy legyen élet a méhnyakrák (és még sok más típus) után. Persze ennek van néhány feltétele: időben felfedezzék, megfelelő orvos, megfelelő hozzáállás és némi motiváció. Nem mindenki ilyen szerencsés, hogy ezek mind együtt legyenek. Furcsa módon a rák nem csak elvett (időt, lehetőséget, egészséget, pénzt), hanem adott is. Egy más szemléletet.

Sikerült néhány sorstársat személyesen is megismernem. Mindegyikük történetében benne van, hogy valakiért végig kellett, végig akarták csinálni, fel akartak állni. Összeültünk néhányan, és végigbeszéltük az utunkon kísérő emberek hozzáállását, lehetőségeit, reakcióit. Úgy gondoltam, megírom, hátha valakinek segít, aki még az út elején tart. Talán ad egy kis rálátást, reményt így karácsony előtt (ezt ismerem, én is végig rettegtem a karácsonyt). Segítsen Isten utadon (vagy akit szeretnél…)!

Az orvosok

Tulajdonképpen nincsenek könnyű helyzetben. A saját lelkük épségének érdekében nem engedhetik meg maguknak, hogy belevonódjanak a beteg életének történéseibe érzelmileg. Tényeket közölnek, tanácsokat osztogatnak, de személytelenek maradnak végig. Kénytelenek távolságot tartani, hidegnek és ridegnek tűnni. Azzal sem segítenének sokat a rákos betegnek, ha vele együtt átkozódnának, sírnának vagy sóhajtoznának.

Egyszerűen nem tehetik, nem is tudnák megtenni, hogy hamis reményekbe vagy vágyakba kapaszkodjanak a beteggel együtt. Vannak köztük, akik annyira megkeményedtek az évek során, hogy elfelejtették, hogyan kell embernek lenni. Ők nagyon megnehezít(het)ik a beteg életét.

A barátok, rokonok, ismerősök

Egyikük sem tudja, min mész keresztül. A rák mindig csak másokkal történik, sosem azzal, akit ismerünk, akit szeretünk. Ha egy ismerős lesz beteg, az egyben azt is jelenti, hogy a betegség bejut a környezet belső köreibe, mindenki ledöbben, és az első reakciók között ott van a hitetlenkedés, és a menekülés vágya is. Csak az tudja, mit élsz át, aki saját maga is átélte. Se orvos nem tudhatja, se család, se barát.


Egy fontos tanács: nem szabad őket ezért elítélni! Meg kell bocsátani, ha tudatlanságból, félelemből, rosszul értelmezett segíteni vágyásból rosszul csinálnak vagy félreértenek dolgokat. Nekik is tanulniuk kell sok mindent: egy új életszemléletet, egy új kommunikációt, egy betegség szakzsargonját, sokat.

Ismeretlen ismerősök

Akik már átélték ugyanezt. Akik megküzdöttek vagy éppen küzdenek a rákkal. Ők tudják, min mész keresztül, mire kell számítanod, mire kell felkészülnöd. A legjobb, amit tehetsz, ha köztük keresel megértést, támogatást. Ők nem szépítgetnek, nem festik le könnyebbnek, mint amilyen, nem néznek le a buta kérdések miatt. Ezek helyett elmondják az igazat, a lehetőségeket, a reménykeltő momentumokat.

És a saját történetüket, amikből sokat lehet okulni. Megmondják, hová fordulj bővebb információért, mit olvass el és mit ne. Tanulj a betegségről, és mindig próbálj meg felkészülésben egy lépéssel előrébb járni, miközben a következő egyetlen lépés megtételére koncentrálsz. Elmondják, hogy az átlag nem igaz mindenkire. Nem mindenkinél zajlanak ugyanúgy a dolgok, nem mindenkire hatnak ugyanazok a szerek ugyanúgy, és a túlélésre is bőven van remény.

Élet a rák tudatával

Nem könnyű. Még nehezebb, ha közben terhes vagy, és műtétre vársz, mert élni akarsz, és a kisbabádat is akarod. Úgy kell a mának élni, hogy közben a holnapra is gondolni kell. Hogy legyen holnap.

Ne hallgass senkire, aki jobban tudja, mit kellene érezned, hogyan kellene gondolkodnod. A napok nem egyformák, és nyugodtan lehetsz rossz passzban, haragudhatsz, lehetsz depressziós, sírhatsz, lehetsz bizonytalan és csalódott, értetlen, és persze lehetsz reménykedő, magabiztos, optimista. Mindegyik rendben van.

Jó esetben a család és barátok megértik, és támogatnak akkor is, amikor vigasztalhatatlan, undok és kiállhatatlan vagy. Sokan el fognak hagyni. Sokan nem bírják. Nem ők a fontosak. Van, aki később észhez tér, és van, aki örökre ismeretlenné válik. Nem számít. Élj! Ne bújj el, ne szégyenkezz (ezt könnyű mondani, tudom), a rák nem a te hibád, nem bélyegez meg.

Akik túl vagyunk rajta

Mint írtam, a történetünkben benne van, hogy valakiért végig kellett, végig akartuk csinálni, fel akartunk állni. És benne van még ez is: megváltozott bennünk valami. Másképp gondolkodunk az életről, a lehetőségekről, a nehézségekről. Nem azt mondom, hogy gyökeres a változás, és mostantól a szemünket forgatjuk, és percenként hálát adunk valakinek, és szentek lettünk. Egyáltalán nem. Csak egy kicsit élesebb a határ a fontos és nem fontos dolgok között, ami nem olyan tragédia, ha nincs, ha elmúlik.

Van büszkeség, hogy sikerült, van alázat, mert velünk is megtörténhetett, van hála, hogy maradt még időnk. Büszkék vagyunk magunkra, mert nem adtuk fel, és közben sikerült embernek is maradni. Alázatot is tanultunk, hogy nem lehet hebrencs módon állni az élethez (legalábbis nem mindenkinek), a fontos dolgokra kell figyelni. Megtanultuk, hogy nem szabad a más baját lekicsinyelni, egyrészt, mert nem látunk bele, másrészt, mert az neki óriási lehet.

És némi tudatosság, hogy ezentúl jobban figyelünk, mert fontos. Sokan megtanultuk, hogy az egy év az átlag a rákszűrés gyakoriságában. Szinte mindenkinek nagyon jól megfelel. De vagyunk páran, akiknek nem volt elég, és már nem akarunk kockáztatni.

Nem mindenkiben egyformán csapódik le ez az egész, a diagnózis, a kezelés, az emberek hozzáállása. Akad olyan, aki fel sem veszi, elkönyveli, mint egy vakbélműtétet, és megy tovább. Más szinte beleroppan, és a nőségében, nőiességében érzi megalázva magát. Van, aki halálra rémül, és alig tud talpra állni. Akinél pedig mindehhez egy terhesség is szerepet játszik, annál a kiszolgáltatottság tudata még sokkal erősebb is lehet. De a végén csak egy számít: túléltük! És ezért hálásak vagyunk.

Rákon innen és rákon túl

A hála nálam kettős. Egyrészt szól csak úgy általánosságban, hogy élek. Iszonyú rossz volt sok minden, a vizsgálatok, a kérdések, a műtét, a körülmények, utáltam az egészet, megalázó, ismeretlen és félelmetes volt.  Akkor nagyon mélyen érintett, és még ma is felbosszant, hogy miért nem lehet emberséggel intézni, segíteni. De most már nem számít igazán, hiszen élek, és jól vagyok. Van, akinek a szaktudásáért vagyok hálás, másnak az emberségéért, néhányuknak csak egy-egy morzsáért.

Aztán a hála szól azért is, mert a gyermekem él, egészséges, és nélküle nem fedezték volna fel időben a méhnyakrákot. Kissé melodramatikus, tudom, de így érzem. Épp a napokban írta valaki a Követem a gyermekem c. írásomra, hogy könnyű lehet nekem, ha az én gyerekem a kivétel, aki nem sír éjjel, nincs vele semmi gondom, sosem beteg, egyszóval ő az áhított tökéletes baba. Na persze, mintha ilyen létezne :).



De igen, ő is sírt már sikítva hosszú órákon át, vigasztalhatatlanul, volt beteg, mi több, nagyon betegen született, és hát lassan ő is beleért a nem-korszakba. 🙂 Nyilván a többit sem fogjuk megúszni.

Csak egyszerűen nem számít, hogy hisztizik, hogy a földre dobja az ételt, hogy ordít éjjel. Persze, felbosszant, meg rászólok, meg csitítom, meg dünnyögök magamban. De legbelül nem számít. Mert mindig azt látom magam előtt, hogy az inkubátorban fekszik, és az életéért küzd az orvosok segítségével.

Sokszor eszembe jut egy hiábavaló gondolat: mi lett volna, ha egészséges a terhességem, ha nincs műtét, ha nincs terhességi cukor, magas vérnyomás. Akkor a kislányom egészségesen született volna? Értelmetlen, tudom. De mégis…

Kedves Sorstárs! Így ismeretlenül kívánok nagyon boldog ünnepeket, békés és meghitt karácsonyt, egy boldogabb és egészségesebb új esztendőt!
Magdi


Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Don`t copy text!