Hajnali ötkor keltem azon a napon. Lezuhanyoztam, bekentem magam mindenhol krémekkel, a nagy pocakot olajjal és E-vitaminos kenőccsel ápoltam, levágtam a hosszú körmeimet és szépen megfésülködtem. Egyedül voltam ébren, mindenki aludt még. Olyan volt, mintha csak az a kis mikrovilág létezne körülöttem, ott a fürdőszobában. Mintha nem volna sem Környe, sem a Vértes, amit úgy szeretek, hanem csak én egy kis buborékban, gondolatok nélkül. Nem volt a fejemben semmi. Sem félelem, sem izgalom, nem álmodoztam sem a múltról, sem a jövőről, csak azzal törődtem, hogy kívül-belül felkészüljek a nagy napra. Amolyan kiürült, szinte meditációs állapot volt egy csipetnyi boldogsággal fűszerezve.

Tiszta fehérneműt és harisnyát vettem, és magamra húztam az egyetlen nadrágot, amibe a pocim még belefért. Hozzá egy blúzt, egy pulóvert, és színben hozzáillő kiegészítőket választottam. A hajamat kibontottam, csattal két oldalt megtűztem és ráfújtam egy kis lakkot, ne röpködjenek a hajszálaim. Mindig is sűrű hajam volt, de a terhesség alatt még több lett és be is göndörödött. Tényleg szép, és most majdnem a derekamig ér, mert nem volt sem időm, sem energiám az eltelt hetekben elmenni Emeséhez, hogy rendbe tegye a fejemre nőtt szőrtömeget.

Belenéztem a tükörbe, de sápadtnak és fáradtnak tűntem. Ugyan kórházban nem szokás, én mégis tettem egy kis pirosítót, tussal kis fekete csíkot húztam a szemhéjamra, ahogy szoktam, szempillaspirált használtam és barna ceruzával átrajzoltam a szemöldököm. Nem is volt feltűnő, igazi natúrsmink, de ennyire szükségem volt, hogy elégedett legyek.

Hiányzott a reggeli meleg szendvics és a málnaszörpi, de nem ehettem. Ha még aznap megműtenek, akkor egyáltalán nem jutok aznap szilárd táplálékhoz, csak ihatok. Ez nem lesz könnyű. Korgott is a gyomrom rendesen.
Kinyitottam még utoljára a kórházi csomagomat, átnéztem, minden megvan-e, s beletettem a tisztálkodó szereimet és a sminkkészletem.

Közben háromnegyed hat lett. Csináltam teát és szendvicset a fiúknak és elkezdtem ébresztgetni őket. Apa is lezuhanyozott, ő is szótlanul végezte a dolgát, érezve a pillanat súlyát.


Fél hétkor már az autóban ültünk. Már világosodott. Csak az öreg Citroën jól ismert zúgása hallatszott. Apa ajkain volt egy halvány kis mosoly, de mélyen ülő, keskeny vágású sötétkék szemei inkább aggódóak voltak. Mennyire ismerem már az arcát! Mintha egész életemben ezt az arcot néztem volna! Körvonalakban mindig tudom, nagyjából mi zajlik benne, hiszen különleges érzékenységű radarjaim vannak felé, de ő maga nagyon ritkán beszél az érzelmeiről. Most meg, ha faggatnám, sem mondaná el, mit érez, úgy hogy nem is próbálkoztam.

Csak ültem csöndben mellette, és letakartam a kabátommal a hasam, nehogy a motor zaja felébressze Enikőt. Had’ aludjon, nehéz napunk lesz ma, kell neki is az erő. Hiszen lehet, hogy már ma találkozunk, és nem kell tovább várni! Elérkezett a nagy nap! 🙂 Melegséggel töltött el ez a gondolat, de nem lettem türelmetlenebb.

Ahogy bezuhantunk Tatabányára, a Turult kerestem a szememmel, de nem volt kivilágítva. Csak a régi erőmű bontás alatt lévő tornya emelkedett ki az ébredező város épületei közül.

Amikor beértünk a kórházba, elég sokáig várattak bennünket. A papírokat kellett először elintézni. Aztán Tibi már csak a szülészeti osztály ajtajáig kísérhetett el, mert a mi kórházunkba a hozzátartozók nem jöhetnek be, csak az előtérig. Nagyon rossz érzés volt és sietve kellett búcsúzkodnunk. Sírás szorongatta a torkomat, olyan volt, mintha nem is 1-2 órára, hanem sokkal hosszabb időre tépnék le rólam az uramat. Alig bírtam legyűrni magamban a zokogást, hogy éppen most nem lehet velem.
Kicsomagoltam a holmimat. Egy ötágyas őrzőbe kerültem, ahová a császármetszéses kismamákat viszik 48 órás megőrzésre a műtét után. Csak egy szobatársam volt egyelőre, ő sem császáros. Azért fektették oda, mert a többi szobában nem volt szabad ágy.

Csendben átöltöztem egy fehér elől kötős kórházi hálóingbe és elindultam a vizsgáló felé, ahol Zsolt a főorvossal már várt. Csendben, aprókat lépkedtem a neonfényekkel megvilágított kórházi folyóson. Észrevettem, hogy kint már teljesen világos van, de fényévnyi távolságra tűnt minden, ami a kórház falain kívül volt. Mintha egy másik dimenzió lett volna az ébredő város zaja, ami most hirtelen olyan idegennek tűnt. Nem vágytam kifelé, befelé néztem és koncentrálni igyekeztem. Nem volt bennem sem félelem, sem izgatottság, a hajnali nyugalom uralkodott bennem még mindig.

Tisztában voltam vele, hogy pillanatnyilag nem én irányítom az eseményeket – ami nem túl orosztimis dolog 🙂 -, hanem alá kell vetnem magamat az engem formálni kívánó körülményeknek. Nem esik nehezemre, mert tudom, hogy ennek a leszületésnek az egyik legfontosabb életfeladatát teljesítem most. Olyan vagyok, mint Alíz csodaországban. Mindenre tátott szájjal csodálkozik rá és inkább befogadó, mint irányító a szerepe.

A vizsgálóban Zsolton kívül ott volt még a főorvos és két asszisztens is, ha jól emlékszem. Élénk társalgásuk kizökkentett a félmeditációs állapotból. A főorvos megvizsgált, diktált valamit, aminek a felét sem értettem, majd megkérdezte, hány éves vagyok.
– „40.”
– „Mennyi??? Nna, ne hülyéskedjen velem!” – és nevetve belenézett a kartonomba – „Tízet minimum letagadhat.”
– „Oh, köszönöm!” – mosolyogtam, mert őszinte volt a megdöbbenés az arcán, és nem mívelt bók.
– „Maga nagyon jól néz ki, nem hízott el és nincs tele visszerekkel. Sportol?”
– „Igen, rendszeresen futok.”
– „Nna, azt nemsokára lehet megint, csak előbb szedjük ki innen ezt a popsis babát!”

Ezt követően a szülőszobába kísértek, ahol NST-készüléken figyelték a baba szívét. Kezdtek erős alhasi fájdalmaim lenni. Rásandítottam a papírcsíkon lévő alsó görbére, ami a méhösszehúzódásokat mutatta. 70-80 százalékig ment fel. Ekkor lépett be a szülésznő, aki megállapította, hogy időzített császár ide vagy oda, ez a gyerek ki akar jönni. Zsolt jól betalált a választott időponttal, 48 órám sem lenne vissza a műtét nélkül sem. Egyre erősebb fájdalmaim lettek, de türelmesen várnom kellett, mert éppen szült valaki.

Csaknem három óra telt el a szülőszobán. Ebből több, mint másfél órát aludtam. Fájásokkal ébredtem. Közben visszaért a férjem is. Nagyon hálás voltam érte, hogy beengedték hozzám, pedig elvileg nem lehet.
12 óra 50 perckor érkezett meg értem a betegszállító egy hordággyal. Szépen ráfeküdtem. Elköszöntem Tibitől és odaadtam neki az ékszereimet. Elfelejtettem levenni őket.

Még mindig nem féltem. Egészen a műtő ajtajáig. Elég nagy helyiség volt, olyan 25 m2. Hatan voltak bent. Két orvos, két aneszteziológus, egy szülésznő és a betegszállító, aki egy jól irányzott lendülettel az alig 80 kilós kis testemet pocakostul átpenderítette a műtőasztalra úgy, hogy ülve érkeztem. Ez nem semmi! – gondoltam magamban. Pedig alacsonyabb nálam. Úgy látszik még ehhez is érteni kell.

Nna, most már féltem. A lábamra zöld műtős anyagból csizmát húztak és megjelent az altatóorvos egy rövid, de annál vastagabb tűvel. Kérte, hogy púposítsam ki a derekam, amennyire csak tudom. A zsákvarró tű sehol nincs ahhoz képest, amivel az epidurális érzéstelenítést beadják! Vagy csak én emlékszem így, nem tudom. Mindenesetre iszonyatos félelem tört rám. Minden porcikám reszketett, mint akit kivégezni hoztak. Borzalmas volt! Sosem féltem még semmitől ennyire. Nem attól rettegtem, hogy bajom lesz tőle, hanem a fájdalomtól. A szülésznő barátságosan lefogta a reszkető karjaim és mosolyogva nyugtatni próbált. – „Nyugi, nem lesz semmi baj, inkább kellemetlen lesz, mint fájdalmas.”

És akkor először jött a Lidocain. Még annyira sem fájt, mint egy vérvétel. Aztán vártam a következő szúrást, de nem jött, viszont elkezdtek zsibbadni a lábaim. Ki is mondtam hangosan, „Jééé, zsibbad a lábam! Már bent is van?”.

Lefektettek és kinyújtották oldalra a bal kezem. Került bele branül és vérnyomásmérő. Iszonyatosan féltem. Áthajtottak felettem egy kart, amit kék lepedővel terítettek le, hogy ne lássak semmit.
Most pedig fel fogják vágni a hasamat egy szikével. Vagy kettővel. Mert két orvos van. És még érzem a lábaim. Éreztem, hogy jóddal ecsetelik a hasam, a combjaim és a nemi szervem környékét. Rettenetes volt.




Az aneszteziológus leült mellém és megfogta a kezem.
– „Ha továbbra is így kapkodja a levegőt, a kezei is el fognak zsibbadni, mi több el is fog ájulni.”
– „Bocsánat, nem is vettem észre. Csak szörnyen félek.” – feleltem és összekoccantak a fogaim.
– „Persze, hogy fél! Ez teljesen normális! – felelte nagy tapasztalattal és végtelennek tűnő türelemmel. – „Pár perc és kint lesz a baba. Semmi fájdalmat nem fog érezni, csak órákkal később, az viszont kemény lesz. Ez ezzel jár. Kilégzésnél és belégzésnél számoljon el négyig, különben tényleg rosszul lesz.”

Elkezdtem számolni magamban, fékezve a szuszogásom és próbáltam koncentrálni, de teljesen szétestek a gondolataim. A férjemre próbáltam gondolni, aki kint ült a műtő előtt. Vagy állt. Vagy járkált. Vajon mit csinál? Mit érez most? Fél? Izgul? Aztán lassan elmúlt minden érzékelésem deréktól lefelé.

Annyit éreztem csak, hogy rángatnak. Jobbra-balra húzták a testem. Meg feszegettek valamit. De hogy mit, azt nem tudom. Kb. tíz perc elteltével megjelent egy fejecske a kék lepedő felett. Az arcocskája tele volt magzatmázzal és helyenként vérfoltok voltak rajta. Még nem sírt. Csak egy pillanatra láthattam, aztán kiszaladtak vele. Tibi ott várta. Fürdették, megmérték, bebugyolálták. Erről felvétel is készült.

Aztán visszahozták és letették mellém az akkor már ordító babát. Megpusziltam a kezét és próbáltam beszélni hozzá, de a sírás elfojtotta torkom és alig bírtam megszólalni. A szülésznő nevetve a számhoz emelte a buksiját. – „Tessék adni a pofijára egy puszit még gyorsan, mert aztán viszik vizsgálatra!” – megcuppantottam óvatosan a dundi arcocskát és megsimogattam a lábát, ami pont kézre esett. Aztán már el is tűnt.

Ezt követően jött a varrás, ami sokkal tovább tartott, mint felnyitni a hasam és kivenni a babát. Jó harminc percig stoppolták a pocim, de ekkor már nem féltem. Csak a kislányomra és a férjemre tudtam gondolni, és alig vártam, hogy kivigyenek hozzájuk.

A műtét befejeztével végül a betegszállító ölbe vett, átpakoltak egy hordágyra és átvittek a szobámba. Útközben találkoztam a szüleimmel és a férjemmel. Aggódással teli mosollyal fogadtak az előtérben, de csak egy pillanatra álltunk meg mellettük. Amolyan sokk volt rajtam. Emlékszem mindenre, de valahogy olyan homályosak bennem azok a percek.

Csend következett. Több órás csend. Nem aludtam, figyeltem a testemet, vártam, mikor ereszt el az érzéstelenítő. Kísérleteztem a takaró alatt a lábaimmal, tudnám-e mozdítani, de nagyon erőltetni nem mertem, mert féltem, hogy kárt teszek a sebemben.

Inni engedtek. Volt mentes vizem és almalevem, illetve ehettem háztartási kekszet is. Édesapa hozta be délután. Jól esett, mert a tegnap esti tejbegríz óta még csak nem is nagyon ittam. Ezekkel úgy el is voltam, és jól esett a fekvés is. Pihentem és józanodtam az átélt traumának is beillő eseményből.

Egy órával később egyre erősödő menstruációs jellegű fájdalmat kezdtem érezni. Három órával később már majd megvesztem. A szobatársam közben kiment legalább egy órára. Amíg nem hallotta senki, hangosan nyöszörögtem. Muszáj volt hangot kiadnom magamból. És még csak fel sem ülhettem, pedig volt bennem késztetés rá, hogy esetleg sétálva könnyebb lenne. Kaptam infúziókat. Az elsőben oxytocin volt, ami a méhösszehúzódást segíti, a második zsákban fájdalomcsillapító. Valamennyit könnyített a helyzetemen.

Nyolc órával később – ekkor már este 10 óra volt – bejött Kriszti nővér és kérte, próbáljak meg felülni, majd pedig felállni. A felülés még úgy egészen rendben ment. A jobb oldalamra nem tudtam fordulni, ott fájt jobban, így balra indultam el. Az ágy vázába kapaszkodva lassan a karomra támasztottam a felső testemet, majd a karom erejével felnyomtam magam. A hasizmom használhatatlan volt, borzalmas fájdalommal.

A következő etap a felállás lett volna, de képtelen voltam rá. Ahogy felnyomtam magam az ágyról, a jobb petefészkem tájékán felsikított bennem az elviselhetetlenül éles fájdalom. Hányingerem lett, szédültem, és úgy éreztem el fogok ájulni. Kriszti gyorsan visszaültetett az ágyra és segített lefeküdni. Nem sikerült. Majd reggel nekifogok még egyszer. Álomba zuhantam. Mélységesen mély, álmatlan, vak fekete álomba.

A műtét után eltelt első 36 óra pokoli volt. Teljesen átalakult a fájdalomról alkotott fogalmam. Volt egy szobatársam, aki szintén császárral szült, anno viszont a nagyobbik lányát természetes úton hozta a világra. Megkérdeztem tőle, utólag melyiket választaná. Azt válaszolta, hogy egyértelműen a természetes szülést, hiszen miután kibújik a baba, utána minden fájdalom megszűnik és az ember akár aznap járkál, eszik, éli tovább az életét. Egy császármetszésből felépülni sokkal nehezebb, bár maga a műtét valóban teljesen fájdalommentes.

Két nappal később már sokkal jobban voltam, kimentem a látogatótérbe a családomhoz, wc-re is ki tudtam már menni, sőt, már zuhanyozhattam. Igazán azonban a harmadik napon éreztem, hogy szinte óráról órára jobban vagyok. Ekkor tettek át az ún. rooming-in részlegre, ahol már nem csak háromóránként láthattuk a babáinkat, hanem egy kiságy volt mellettünk és éjjel-nappal velük lehettünk.

A csecsemőgondozók, az ápolónők és a kórházi védőnő mindenre megtanítottak bennünket. Még soha nem mosdattam és pelenkáztam kisbabát, így eleinte szörnyen ügyetlen voltam. A hasam továbbra is nagyon fájt, és így eleinte igen nehéz volt kezelni egy folyton kapálózó négy kilós gyereket a folyó víz alatt. Egyszer majdnem bele is ejtettem a kislányt a mosdató kádba. De azért lassan belejöttem.

A szoptatásra is felkészítettek, és elláttak bennünket minden elképzelhető jó tanáccsal, amire az első időkben otthon szükségünk lesz. Mire hazaértem, teljesen biztos kézzel csináltam mindent a babám körül. Mintha nem is én lettem volna, de komolyan. 🙂 Sosem voltam egy tyúkanyó fajta, sőt! A pici gyerekek világ életemben idegesítettek. De Enikő…ő más…ő a miénk! 🙂

A baba-mama szobában együtt töltött első éjszakán szinte semmit sem aludtam. Nem azért, mert Enikő sírt, dehogy is! Ő mélyen aludt az esti szoptatás után. Csak ültem fölötte és néztem. Néha potyogtak a könnyeim, néha mosolyogtam, de rengeteget simogattam és puszilgattam. Kész csoda, hogy nem ébresztettem fel! 🙂

Próbáltam azon az éjszakán elhinni, hogy ANYA lettem és ez itt AZ ÉN KISLÁNYOM. 🙂 Nem volt ám könnyű! Aki szült, pontosan tudja, milyen érzés az, amikor olyan boldog vagy a gyerekeddel, hogy a lelked majd széjjelreped, és olyan, mintha hirtelen két emberbe lennél most már szerelmes: az uradba és az újszülött gyerekedbe. Ennek a két embernek a látványával, hangjával, illatával, tapintásával soha nem tudok betelni és olyan szeretettel/szerelemmel szeretem őket, hogy nincsen olyan dolog a világon, amit értük meg ne tennék.

Ezt az érzést nem lehet leírni szavakkal, és éppen ezért íródott ez az utolsó napló két hétig, mert keresnem kellett a szavakat, hogy ki tudjam fejezni Nektek mindazt, amit éreztem és átéltem az alatt az öt nap alatt, amíg a kórházban voltam. Mert ugyan az anyanyelvemmel együtt három nyelven létezem, mégis be kell látnom, hogy még az oly’ színes magyar nyelv milliónyi gazdagsággal bíró szókincse sem alkalmas minden érzés és élmény leírására úgy, hogy az olvasó, akinek a szemébe szökkennek a soraim, ugyanazt érezze, amit én. Ez lehetetlen vállalkozás, és még csak költő sem vagyok. 🙂

Tudom, hogy sokan azt várjátok tőlem, hogy a baba születése utáni napokról és a babáról is többet írjak ebben a naplóban, de a fenti okoknál fogva nem teszem. Megpróbáltam, nem megy. Másnap visszaolvasom és semmilyen. Úgy hogy nem is erőltetem tovább, hanem átadom a stafétabotot más szerzőknek, akik nálam bátrabbak és talán nálam jobban le tudják írni mindazt, amin az első gyermeke születése után egy nő átmegy.

Köszönöm Nektek, hogy az eltelt hónapokban kitüntettetek a figyelmetekkel és remélem, az írásaim a vidám percek mellett valahol tanulságosak is voltak, és tudtam Nektek néha újat mondani a világról.

Aki szült, annak jó babázást, aki még előtte van, annak könnyű szülést, azoknak pedig, akik egyelőre csak fontolgatják, hogy akarnak-e babát, azt kívánom, hogy a világért le ne mondjanak a gyerekvállalásról, mert ettől teljesedünk ki, mint nők. Mert ez az igazi kiteljesedés, testi, lelki és spirituális értelemben is. És ha kihagyod, sosem tudod meg, mit veszítettél!

Ezúton is szeretném megköszönni a tatabányai Szent Borbála Kórház minden dolgozójának azt a gondoskodást, szakértelmet és emberi odaadást, amit az ott töltött egy hét alatt kaptam. Isten áldja meg a kezük munkáját!

Köszönöm a figyelmet! 🙂 Minden jót kívánok!

Olsovszky Tímea
Édesanya



2 hozzászólás

  1. Mira
  2. Szilvi

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!