Szeretlek, magzatom!

Tudtam, mert mondták, és logikusnak is tűnt, hogy minden terhesség más. Hogy nincs két egyforma állapot, érzés, kapocs. De erre az érzéscunamira és a többi finomságra nem készültem fel.

Minden más, valóban. Kezdve a rosszullétektől, folytatva a kívánósságon át az érzésekig. A kívánósság is megér egy misét. Azt hittem nagyképű módon, hogy csak fegyelem kérdése, és hiszti az egész.

Az elsőnél csak a narancsot kívántam, nem voltam rosszul, nem kellett semmi különös. Most a narancs mellé felsorakozott néhány tétel, míg közel a teljes étrendem törlődött. Fura.

A rosszullétek nem szűnnek, estére általában kevésbé gyötörnek, de addigra annyira kifáradok, hogy csak szédelgek az ágy felé. Ezen nagyon röhögnék, ha nem tartanám közben szánalmasnak is.

És az érzések. Ha a kedves apróságok, mint a folyamatos hányás, szédülés, alváskényszer, csípős és savanyú kívánása kizárólag főtt krumplival nem lenne elég, jön még a bűntudat.


Mindig találok rá okot. Először azért, mert nem akartam terhesnek lenni. Na ez még mindig így van. Miért nem lehet csak úgy megkapni a babát, minden macera és kínlódás nélkül?

Persze a válasz nyilvánvaló. Amiért nem szenvedsz, küzdesz meg, azt nem is értékeled. Ha túl könnyen hozzájutsz, természetessé válik, és elvész a csoda. Pedig anyának lenni a legnagyobb csoda a világon.

Most nem tudom, mi van. Pontosabban miért nincs az, ami az elsőnél oly egyszerű és természetes volt. Felfedeztem magamban, hogy nem kötődöm hozzá. Kerestem magamban az érzést, és nem találtam.

Emlékszem, mennyire más volt régen. Még csak elképzeltem, hogy babát várok, és már szerettem is őt. Amint bebizonyosodott, attól kezdve a mai napig nem szűnt a feltétel nélküli szeretet és elfogadás bennem, a csoda, meghatottság, büszkeség érzése. Én lehetek az anyukája.

Ettől a hiányzó érzéstől persze kiborultam, pontosabban sikerült kiborítanom magam. Már most szaranya vagyok 😀 Szabad vagy sem csokit tömni magamba terhesség alatt, muszáj volt segítséget kérnem édes barátaimtól.

Szeretlek, magzatom

Addig nyomtam magamba a boldogság hormont (is, mert milyen dolog már az, hogy csak a progeszteront tömöm, nem?), amíg képes voltam terhesség helyett egy pici emberi lényt látni magamban. Nem tudom, mi volt a csokiban…

A pici emberi lény “látványa” meghozta az érzést. Képes vagyok szeretni, kötődni hozzá, figyelni a kajára, nem elhagyni az utálatos progeszteront (komolyan kész rémálomnak tűnik), és úgy simogattam a hasam, mint az elsőnél, amikor még semmi sem látszott. Most azért látszik. A csoki 😀

Még mindig utálok terhes lenni, nem tudom, hogy lesz, annyi minden háborúzik a fejemben egymással, hogy örülni sem vagyok képes.

De az énem egy másik szelete, a lelkem, nem a nehézségeket látja. Egyetlen csöppnyi életet lát, aki engem választott anyukájának. Meghat és kimondatja velem: szeretlek, magzatom!


Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!