Ennyire egyszerűen. Legfeljebb elvetetem. Minek az embernek ellenség, ha van legjobb(nak hitt) barátnője, aki egy legyintéssel megmondja a tutit?

Az előzménye egy vérteszt és egy genetikai ultrahang. Itt ez kicsit másképp megy, mint otthon, több mindent vizsgálnak egyetlen vérvételből, több mindent néznek az ultrahangon, és az eredmény még aznap, délutáni vizsgálat esetén másnap délelőtt megvan.

A korom miatt valamit választanom kellett. A másik szóba jöhető vizsgálat az amniocentézis volt, ami ellen kézzel-lábbal tiltakoztam. Így maradt ez a teszt, ami állítólag 97% pontosságú. Az nekem elég, gondoltam vagányan, meg nagyképűen, és gyáván is. Utólag kihagynám.

Ehhez a teszthez utaznom kellett egy centrumba, ami kb. 100 km tőlünk. A vizsgálat maga nem volt hosszú, normális genetikai ultrahang, mint otthon, a világon mindent megméricskéltek, és egyfolytában magyaráztak.

A vérvétel előtt egy csomó (illetlen 🙂 ) kérdést tettek fel, de ez az első vérvétel életemben, ami után nem lilult be a fél karom. Szóval profi volt a hölgy nagyon. (Illetlen kérdésnek minősítem például a súlyomat 😀 ami nonszensz, tudom, de annyi ember előtt!)


A csomagba tartozik két tanácsadás, egy az ultrahang előtt, a közbeni magyarázat csak hab a tortán, és a legvégén egy mindenre kiterjedő, és ismét illetlen kérdésekkel teli felmérés, majd biológia óra, kockázatelemzés és a végén tanácsadás.

Az eredményem több mint ijesztő. Volt első pillantásra legalábbis. 1:213 az esélye, hogy a baba Down-kóros. Persze elkenődtem, meg pityeregtem is egy sort. Aztán olvasgattam mások történeteit, és erőt merítettem belőlük.

Találtam ráadásnak egy szerintem hasznos oldalt, ahol van egy kalkulátor, ami a mért eredmények alapján megadja a kockázatot. Sajnálatos módon a dokik által írt arányszám helyes. Viszont ebből a kalkulátorból az is kiderült, hogy ha 10 évet “letagadok” a koromból, az eredményem negatív. Ez egy kicsit vigasztalt.

A másik vigasztaló mozzanat az volt, amikor elővettem a logikus énemet az emocionális helyett. Ha kiszámolom, akkor kevesebb mint fél % az esélye, hogy valóban beteg a baba. Másképp nézve (vizuális típus vagyok), bemegyünk 213-an a terembe, abból egyikünknek beteg a babája, a többieké egészséges.

A kapott eredményeket az életkoron kívül egy csomó minden befolyásolja, pl. a túlsúly, meg hogy kaptam-e hormongyógyszert (kaptam), meg hogy mikor vizsgálják meg végül a levett vért, csomó apróságnak látszó fontos körülmény.

Így maradt az amniocentézis, nem úszom meg. Januárban lesz, addig van némi időm az őrületbe kergetni magamat és a körülöttem levőket. És itt jönnek a barátok.

Az itteni barátnőm kedves akart lenni. Ő azzal érvelt, hogy egy baromság, hogy valakinek csak azért beteg lehet a babája, mert idősebb. Persze a tényekkel kár vitatkozni, de értem, hogy egy kis pozitív gondolkodást próbált belém csempészni.

Az otthoni barátnőm szerint felesleges parázni. Hiszen előre eldöntöttük, hogy nem tudunk beteg babát vállalni. Ha meg így van, akkor ha beteg, csak simán elvetetem. Ugye milyen egyszerű?

Azt gondolom, hogy ez mindenkinek a szuverén joga, hogy eldöntse, meddig mehet el, mi fér bele az életébe, kinek és minek a kárára. Mi már nem tudjuk ezt a feladatot vállalni, még ha én egyedül úgy is döntenék, hogy megtartanám. Önző semmiképp sem lehetek, végig gondoltam az összes ellene és mellette szóló érvet, és sajnos mellette csak az én lelkem szól.

Érzem, hogy mozog. Egy nem várt pillanatban érkezett, miután már lemondtam róla. Minden idegesítő, unalmas, undorító dolgot megtettem, hogy megtartsam. A végén pedig egy laza mozdulattal intek pát neki. Hát nem.

Szerencsére vannak körülöttem mások is, akikbe lélek, szív és érzések is szorultak. Hálás köszönetem a bátorításukért! <3



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!