Na és jó baba? – hallom én is újra a kérdést. Persze mindannyian tudjuk, hogy a kérdező mire gondol, amikor felteszi, és az is valószínűsíthető, hogy semmi negatív gondolata nincsen. Ettől még a kérdés értelmetlen.

Természetesen nincsen rossz baba, mert mitől is lenne rossz egy csecsemő? Tudjuk, hogy vannak egyemberes és többemberes, sírós és nyugodt, hasfájós és fogzást nehezen viselő kicsik azok mellett, akiknek soha nem fájt a pocakjuk és meg sem érezték a fogacskák áttörését.

Ez utóbbi volt a lányom, és az előbbi most a fiam. Hasfájós babaként kezdtük, és most, hogy azon végre túl vagyunk, jöhetnek a fogak. És sajnos jönnek is. Sajnos, mondom én, pedig természetes folyamat, és az összes ismerősöm babáinál nagyjából 3-5 hónapos korban kezdődött.

Az az én külön mázlim volt, hogy a lányom első foga 13 hónaposan bújt ki, ahogy anno az enyém is, és talán ezért is volt, hogy meg sem érezte egyiket sem, pedig viharos tempóban jöttek ezután. Nem nyálzott, nem sírt, nem nyöszörgött, nem volt lázas. Egyik nap nem volt foga, a másik nap volt. Mondom, mázli.

Most a másik véglet van. A két hónapos fiam elkezdett nyálzani, de valami embertelen módon, és közben állandóan nyekereg, sírdogál, néha nem akar enni, néha hasmenéses a pelus tartalma, várhatóan később láz is lesz, miért ne.


De ettől még ő nagyon is jó baba. Ahogy jó baba volt akkor is, amikor a hasa fájt. Persze válaszoltam már a kérdésre, hogy igen, jó baba, elpakol maga után, és rendszeresen kezet és arcot mos. Tökéletes akkor lesz, ha meg is fürdik egyedül.

De nekem most is tökéletes. Így, sírósan, nyálasan, hasmenéssel és annak gyakori következményével a ruháit illetően. (Sose értettem, miért mosnak minden nap mások. Már értem.)

Övé a legtündéribb babamosoly a világon (ahogy minden babáé a legtündéribb érthető módon), az ő hangja csal könnyeket a szemembe, hogy már ilyet is tud, az ő mozgását figyelem áhítattal.

Azt nem mondom, hogy nem vagyok fáradt, a végletekig kimerült az éjszakai sokszori keléstől, a hol eszem, hol nem eszem kiszámíthatatlanságától, a mosolyt kapok vagy harapást találgatásától.

Előfordult és fog is még, hogy úgy érzem, én ehhez kevés vagyok és nem bírom, valaki vegye át tőlem. Vagy leteszem öt percre, mert megy fel a pumpám, tehetetlen vagyok és ideges.

Az is igaz, hogy sírtam már vele, ahogy fogok is még, ahogy vérzik a szívem, mint bármikor korábban a lányomnál is, ha valami baj volt.

Könnyes szemmel, de minden adandó alkalommal elmondom, megsúgom neki, akkor is, ha épp üvölt, hogy anya nagyon szereti, és mindig vigyáz rá. Hálás vagyok, hogy én lehetek az anyukája, hogy én terelgethetem, óvhatom és csodálhatom.

Mert ő az én kisfiam.



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!