Ez annyi témában megfigyelhető, hogy mennyire hajlamosak vagyunk a poharat az üressége szempontjából megítélni, és nem foglalkozunk a tartalmával, ami már benne van. Milyen igazságtalan! És később ez mennyire tud fájni…

Igaz ez akkor is, amikor nehéz helyzetben segítséget kap az ember lánya. Segítséget, de nem pontosan azt, amire vágyik, amire számít, nem pont úgy, ahogy elképzelte, ahogy megszokta.

Persze az egyszerű és nyilvánvaló megoldás az, ha megmondjuk, hogy mit szeretnénk pontosan és azt hogyan, mi a szokás, mi az elvárás, mi a valódi segítség. De nem mindig lehet. És nem mindenkivel.

Van, akinek nem lehet megmondani, hogy másképp lenne jó, mert azonnal sértődés a vége, így egyszerűbb nem szólni, kár megbántani azt, aki segíteni szeretne. De a másik oldalon ott marad egy frusztráció, egy düh, egy csalódottság, ami megint csak rossz vért szülhet.

Aztán pedig folytatódik ott, hogy egy idő után a segítő kezeknek is lesz jobb dolguk, mint a mi helyzetünk könnyítésén dolgozni, és akkor leesik a hályog a szemünkről, hogy basszus, mennyit is segítettek, nem pont úgy, nem pont azt, de embertelenül sok terhet levettek a vállunkról!


Ennek megfelelően hát köszönet mindenkinek, aki egy kicsit is könnyebbé próbálja, akarja tenni a mindennapokat, hálát adok annak, aki erején felül, se fizikailag, se lelkileg nem kímélve magát apait-anyait beleadva állt helyt akkor is, amikor én a lehető legrosszabbat tudtam csak adni magamból.

Mélyen megbántam minden hirtelen, indulatos szavamat, visszavonom minden negatív és kritikus gondolatomat. Nagyon fáj, amit utólag hormongőzös gonoszságként tudok csak jellemezni. Csak remélni tudom, hogy egyszer, amikor rám lesz szükség, hasonló alázattal fogom tudni tenni a dolgomat.

Csak a szépre emlékezve:

Köszönöm tiszta szívemből.



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!