Sokadik nap után sokadik nehéz éjszaka. Miért van vajon, hogy nappal a nehéz is könnyebb, míg éjjel képes vagyok begolyózni ugyanannyi frusztrációtól?

Ezt kemény lesz leírni, de annyira őszintén fogom, amennyire magamnak beismerem az érzéseimet. Hátha segít, ha kiírom magamból, vagy rátalálok a fény felé vezető útra, vagy nem is tudom.

Elegem van. Elsősorban saját magamból, és ezt a logikus és felnőtt énem mondatja velem. Az  érzéseim szerint nem velem van a baj, pedig egészen biztosan. Nézőpontot kell váltani, átértékelni, távolabbra nézni, bármit, aminek hatására sikerül azt érezni, hogy én vagyok a felnőtt, és a hiba az én készülékemben van.

Az érzéseim szerint a babából van elegem, aki alig két hetes, aki nem tehet semmiről, nem bűnös semmiben, nem kérte, hogy a világra hozzam, nem tett semmit, ami egy babától idegen. Csak tőlem idegen.

Pontosabban elkövetem azt a hibát, és egyelőre rendszeresen, bár igyekszem nagyon tudatosan felhagyni ezzel, hogy összehasonlítom a két gyereket. Ami egy jó nagy baromság, és nem szabad csinálni.


Minden gyerek, ahogy minden terhesség és minden ember más és más. Ez így van rendjén. Én mégis az első gyerekem tökéletességére vágyom, azt hiányolom, keresem, és siratom.

Pedig ez a baba is tökéletes, gyönyörű, egészséges, szépen fejlődik. Csak nyekereg. Minden. egyes. pillanatban. nyekereg. Megőrjít.

Nappal viszonylag könnyebb elviselni, nincs csönd, nem pihen a másik gyerek, a fáradt apa, vagy épp nem vagyok egyedül vele. De az éjszakáktól lassan előre rettegek. Amikor apa elmegy hajnalban dolgozni, és előtte muszáj pihennie, amikor a nagyobbik oviba készül, és szintén muszáj pihennie. Hogy én dolgoznék, vagy házimunkát csinálnék nappal, az kit érdekel, lassan alvajáró leszek.

Mert a kiskópé 23 óra 00-kor elkezd tekeregni, nyekeregni, és a szemét csukva tartva az őrületbe kerget. Ezt reggel hétig nyomja, akkor bealszik nyugodtan, hang nélkül, és egész nap kisangyalt játszik.

Mindegy, mit csinálok vele éjjel, semmi sem jó. Anya kell, meg a tejci, de igazából már nem éhes. Csak elég, ha megérzi a tejszagot, sőt, ha csak meghallja a hangomat, az ökle már a szájában figyel.

Aztán enni nem kér, hiszen nem éhes, kitekereg a karomból, elképesztő nyekergéssel, amit csukott szájjal hallat, ha erőltetem, az a baja, ha hagyom, akkor meg az.

Vádolom magam, mert egy csendes, rendes babát hoztam haza a kórházból. Aztán karfiolt ettem. Eszembe sem jutott, hogy nem kellene, nagyon szeretem, és az elsővel semmi tiltólistás étel nem volt.

Hát most van. Konkrétan főtt krumplin és natúr sült húson élek már. Ez nem annyira tragikus, csak reggelire annyira nem passzol. Nem jó se a kenyérféle, se semmilyen lisztes cucc, semmilyen hüvelyes, K betűs, allergén, tejtermék, héjas gyümölcs, még az alma sem. Elég gáz.

De nem baj, iszom a teát, amire azt mondják, átmegy az anyatejbe, és segít a fájós pocaknak, kapja a kúpot, ami már bizonyított, pár perc alatt megoldja a problémát. A szelek és egyéb eredmények gond nélkül távoznak. Mégis nyekereg.

Hajnalban rám tört az érzés, hogy kár volt, hiba volt, tönkretette az életem, a testem, a szervezetem, a nagyobbik gyereket, zombit csinált belőlem, és hiába gyönyörű és nagyon cuki, én bizony utálom.

Már abban a pillanatban tudtam, hogy hogyan is lennék képes utálni, haragudni rá, hiszen a gyermekem, tündéri kisbaba. Istenem, hát nyekereg. De hogy ezt a számomra kiáltó ellentétet hogy oldom fel, még nem tudom.


Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!