Éppen elkezdtem írni egy énjobbantudombárkimásnál típusú posztot arról, hogyan küzdök és küzdünk a szükséges mennyiségű anyatejért a fiammal, amikor a sokadik portálon jön velem szembe valamilyen formában, hogy anyukák egészen elképesztően felháborítóan képesek viselkedni.

Az egyik étteremben szoptat, a másik parkban, a harmadik feltölt egy szoptatós fotót – valóban fertő, és ettől a pokol legmélyebb bugyrában is érzem magam. Vagyis nem.

Pedig prűd vagyok, nem is kicsit. Szégyenlős, nem szeretem, ha egy darabka a bőrömből kilátszik, amit egyébként takarnék, nem mutogatom magam. Az orvosi vizsgálatok is kínt okoznak, ezért eszembe sem jut más előtt szoptatni.

De ez nem jelenti azt, hogy ne tudnám felfogni vagy elképzelni a helyzetet, amikor egy másik anyuka másképp dönt. Az ő babája, az ő teste, és az ő életük, aminek menetét ő ismeri. Én nem.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én eddig csak a szobámban szoptattam. Mert nem. A legdurvább tőlem az autó, a sötétített hátsó ablakokkal, és mindenhol napellenzővel. Még ott is van kendőm, de mondom, én nagyon prűd és szégyenlős vagyok.


Szoptattam ezen kívül erre a célra kialakított szobában egyszerre egy másik anyukával, ott is kínosan éreztem magam, mert ő beszélgetni akart, én meg elbújni. De azért megoldottuk.

Ebből az apró példából is érezhető, hogy mennyire nem vagyunk egyformák, mennyire más a természetes, normális, mennyire máshol van az ingerküszöbünk.

Engem zavar, ha ilyesmit látok, hát nem nézek oda, pedig semmilyen szexuális témájú gondolatom nem támad. Egyszerűen csak nem szeretek más intim pillanatába belelátni, és nem szeretem, ha az enyémbe valaki bepillantást nyer.

A második az én döntésem, az elsőnél pedig simán elfordulok. Beszólás, dühöngés és későbbi posztolás nélkül. Értem én, hogy jól esik ismeretlenül kiosztani a másikat és bezzegelni, csak nem látom semmi értelmét. (Kivéve, hogy egy nagy adag dühöt és frusztrációt lehet így kiönteni magunkból.)

Egyrészt, aki akar nyilvánosan szoptatni, úgyis fog. Aki provokálni akar, az csak még jobban fog. Aki kis esetlen, mint én, az amúgy is elbújik, őket lehet akár dicsérni, de szintén semmi értelme. Nem azért bújunk el, hogy más ne botránkozzon meg, hanem mert nekünk így jó.

Ráadásul soha, de soha senki nem tudhatja, hogy mikor kerül olyan helyzetbe, hogy nem otthon a négy fal között kénytelen megoldani a szoptatást. Soha nem tudhatja, hogy hazaér-e, hogy lesz-e nála cumisüveg, hogy minden alkalommal hajlandó-e enni belőle a baba, hogy nem romlik-e meg a lefejt tej esetleg a nagy melegben. Ezt csak az tudja, aki már soha többet nem fog szoptatni, ő mondhatja, hogy nem került ilyen helyzetbe.

De ez egyben azt is jelenti, hogy aki ilyen helyzetbe került, abba bele is kell rúgni? Ha nem magamutogatásból csinálja, akkor épp elég rosszul érzi magát a bőrében enélkül is. Ha meg abból, akkor csak elérte a célját… és nevet egy jót.



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!