Elérkezett a 13. terhességi hét. Akárhogy is gondolkodtam, úgy döntöttünk, közösen, hogy egy kombinált tesztet csináltatunk. Nem azért, mert a Donw-szindróma miatt érdekelne az eredmény, inkább azért, mert a végzett ultrahang sokkal mélyrehatóbb volt.

Azt reméltem, ha valami nagyon komolyat látnak, akkor azt most még megtudom időben. De nem láttak semmit. Se Downra utaló jelet, se egyéb hiányt vagy többletet. Ez utóbbi része jól esik, a Down-kórra vonatkozóval nem tudok mit kezdeni. Kérdeztem, és a találati aránya csak 95%, ami azért bőven hagy teret a tévedéseknek.

Beszélgettünk a dologról kettesben egy üveg bor és két pohár mellett, melyek közül az egyikben sima szőlőlé volt, mégis úgy éreztem, borozgatunk, beszélgetünk, mint régen. Fura, milyen apróságokon múlik, hogy az ember kicsit normálisan érezze magát! Ugyanígy van a reggeli kávémmal is, amiről letiltottak, helyette marad kávéscsészében a kakaó karobporból, azt szabad. Na mindegy.

Szóval beszélgettünk a Down-szindrómáról, ki mit olvasott össze az elmúlt héten a témáról. Az eredmény pedig az lett, hogy nem érdekel minket. Slussz. Nagy boldogsággal tölt el, hogy nem én mondtam ki először, így biztos lehetek benne, hogy nem az én kedvemért hozott a férjem ilyen döntést, hanem saját maga jutott erre.


Aztán elkövettük azt a hibát, hogy ezt elmondtuk másoknak. És azóta is kapjuk az ívet. Érkeznek kérdések, cikkek, példák, rémtörténetek, figyelmeztetések, már majdnem fenyegetések.

A hülye kérdéseken először kiborultam, aztán Bence dühöngött egy sort, most pedig strigulázunk. Felírtuk, amik már előfordultak a konyhában egy nap lapra, és húzunk mellé egy vonalat, ha újra megkérdezi valaki. 🙂 Most már jól szórakozunk, de komolyan, hogy lehet ép ésszel elviselni a sok otromba, tapló, tudatlan és tájékozatlan ember kéretlen okoskodását, jószándékúnak beállított fullánkos tanácsait?!

A 13. terhességi hét
Peace!

Sehogy. Csak így, hogy konkrétan kiröhögjük őket.

És igen, tudom, ha a teszt téved, és beleesünk a maradék 5 százalékba, nem lesz mindig sétagalopp az élet. Nem lesz mindig könnyű, lesznek hullámvölgyek, de hegyek is természetesen, különben völgy sincs, nem igaz?

A döntésünk annak a fényében született, hogy mindketten, külön-külön utánaolvastunk, kérdeztünk a témának. Találtunk Down-babát nevelő szülőket, olyanokat, akiknek már iskolás a fia, találtunk dadát, találtunk segítő csoportot, utánanéztünk a szükséges és lehetséges fejlesztéseknek. Szerintünk alaposak voltunk, ráadásul úgy, hogy az eredményem tökéletes lett. Nem félünk.

Persze nem mindenki korlátozta le magát ránk és babára a kérdéseivel. Kitértek a leendő tesókra, az anyagiakra, az életminőségünkre, a lakásunk akadálymentességére, az esetleges külföldi oktatás, költözés témakörére, hogy itt egyre nehezebb, satöbbi. Rettenetes hallgatni.


Azt meg külön nem is értem, hogy jutottunk már most a tesók kérdéséig. És ha mi egészséges baba mellé sem szeretnénk tesót? És ha beteg baba mellé is szeretnénk? És ha nem itt akarjuk majd iskolába jártani? És ha… A mi életünk. A mi döntésünk. A következmény is csak a miénk.

Közben meg JÓL érzem magam 🙂 nagyszerű érzés nem rosszul lenni, hanem erősnek és szabadnak érezni magam! Kívánom mindnekinek, hogy a rosszullétek elmúltával hasonló hangulatban és erőben vágjon neki a második trimeszternek. Mert az első visszavonhatatlanul véget ért. El sem hiszem.


Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Don`t copy text!