A 39. hetet töltöttem volna be ezen a héten, azonban a sors, vagyis az orvosom másképpen gondolta. A hétfői napon mentem a szokásos ctg-re, be a kórházba most a dokihoz, mert éppen ügyeletes volt. A ctg jól sikerült, Ficikénk aktív volt, szíve rendben, csak én, azaz anyu érezte magát egyre ramatyabbul.

A vérnyomásom az egekben, már 155/100 körül járt napok óta, a dokinak sem tetszett. A lábam is mint az elefánté, mindenem tiszta víz, olyan voltam mint egy hógolyó. A közérzetem sem volt az igazi, picit panaszkodtam is a dokinak, hogy nem vagyok az igazi már, jó lenne, ha Ficikénk megszülethetne.
A doki megvizsgált, méhszáj zárva, Ficike jól érzi magát odabenn.

Kérte a doki, hogy várjunk odakinn egy kicsit, majd behívott engem. Innentől elnézést kérek, ha nem 100%-osan pont úgy történtek a dolgok, de a világ egy kicsit elveszett.

A doki mondta, hogy szíve szerint pénteken megszületne Ficike, ha én is úgy gondolom, menjek el holnap aneszteziológushoz konzultálni, majd csütörtök reggel 7-kor jelentkezzek felvételre.

Ha nekem ez így megfelelő, akkor ő is konzultál a többi szükséges orvossal, elkezdi intézni nekem a műtétet a főosztályvezető orvos jóváhagyásával. Egyszerre öntött el engem a félelem, illetve a boldogság, hogy úristen, még két nap és kórház. Kedd, szerda és befekvés. Te jó ég!


A dokinak mondtam, hogy ha ő úgy gondolja, hogy Ficike megszülethet biztonsággal pénteken, akkor legyen. A doki mosolyogva felelte, hogy egyébként fel sem ajánlotta volna.
A doki röviden konzultált a Főosztályvezetővel, rövid kórtörténettel, így ő is jóváhagyta.

Kitámolygok a páromhoz, aki hű társamként elkísért. Mondom neki, hogy Ficike pénteken születik. Ő is lesápadt egy pillanatra, majd a világ összes érzelemreakciója átszáguldott az arcán. Öröm, kétségbeesés, boldogság, sírás…

Hirtelen minden olyan gyorsan történt, annyi mindent kellett még intéznünk. És elkapott a félelem is. Eddig nem féltem, de abban a két napban minden kételyem, féltésem, illetve az a “hogyan fogok én jó anyukája lenni Ficikének” érzés is elfogott. A kórházi tartózkodástól is idegenkedtem, talán nem is a műtét volt az, ami megrémített.

Szerda éjjel már nem aludtam, olyan izgatott voltam. Egy szemhunyásnyit sem. Az idegességtől még a migrénem is kijött, ami szintén nem segített az elalvásban. Hajnali ötkor keltünk, hatkor indulás volt.

Megfürödtem, hajat mostam, megtettem mindent, hogy az én Ficikémnek szép anyukája legyen, amikor először meglát engem. Mondanom sem kell, abban a pillanatban, persze ez abszolút nem volt igaz. Még utoljára leellenőriztünk mindent, hogy ott van-e nálam, bepakolva. Ficikének és nekem is. Két hatalmas sporttáska volt.

A kórházba érve, elfogott a félelem az ismeretlentől. Rossz volt érezni, hogy csak egy vagyok a sok beteg közül. Nem voltam sem kivételes, sem kivételezett. Bejelentkeztünk az osztályon, a nővérkék tették a dolgukat, rögtön vérnyomásmérés, ctg, minden ment flottul, ahogyan ők ezt már megszokták. Nekik a napi rutin volt, nekem pedig első napos para.

Sajnos teljesen tele volt az osztály, végül nem tudtam kiemelt egy vagy kétágyas szobába menni, másik két lánnyal osztottam meg a szobámat. De nem is bántam meg, mert szuper szobatársak voltak. Egyikőjüknek két napja, a másikójuknak előző nap volt a császár. Mint megtudtam, ez volt a császáros szoba, speckó ágyakkal, szemben a nővérszobával, mert sokszor kellett jönni hozzánk a császár napján.

Szerencsém volt a két lánnyal, egyik sem az a panaszkodós, belehalok a fájdalomba fajta volt, láttam rajtuk a fájdalmat mozgás közben, de mindketten hősiesen tűrték, gondozták a babájukat, ez volt számukra a prioritás. Így bennem is megerősödött, hogy nem annyira vészes ez a dolog.

Hamar eltelt a nap, kicsi párom benn volt velem, majd a dokim is bejött, beszélt velünk, kérdezte minden rendben van-e, milyen a vérnyomásom, a ctg, hogyan érzem magam, van-e még kérdésünk. Ott ült velünk, mi mint két rettegő nyuszi, de ő megnyugtatott minket. A nővérkékkel is beszélhetett, hogy milyen kezelést ír elő nekem, mert onnantól fogva sűrűn jöttek hol egy injekcióval, hol a vérnyomásmérővel, már nem is emlékszem mennyi mindent kaptam akkor.

Az éjjel megint nem aludtam. Semmit. A migrén is erősödött, ami még kaja bennem volt, az is kijött. Szomjas is voltam, mert nem ihattam már éjféltől. Az egyik szobatársam sajnált meg, kivonszolta magát éjjel a nővérkékhez, kerített nekem egy erős fájdalomcsillapítót, nem bírta tovább hallgatni a szenvedésem (szerintem a hányás tette be a kulcsot). Nagyon hálás voltam neki érte, jó erős gyógyszer lehetett, mert ki is ütött rendesen, mindaddig, amíg jött a nővérke reggel 5kor, a szokásos körére.

Ő elmondta nekem, mit, hogyan tegyek a műtét előtt, illetve beadta az előírt injekciót, a vérnyomáscsökkentőt (még mindig az egekben volt, többször is kaptam csütörtökön odabenn), meg ki tudja még mit.

Reggel hatra kellett mennem beöntésre. Nagyon féltem tőle. Kimondhatatlanul. Olyan kiszolgáltatottnak éreztem magam, hogy ilyenre mennem kell. A szobatársaim azt mondták, hogy ne tartsak tőle, mert ez lesz a legkevesebb, amit még majd átélek aznap. Akkor nem igazán győztek meg, de végül igazuk lett.

De történt valami egészen furcsa dolog ekkor. Amint elindultam a rettegett beöntésre, végig a kihalt folyosón, egyedül, egy szál fürdőköntösben, mintha bekattant volna valami. Ettől a pillanattól fogva, már nem én számítottam. Hanem Ficike. Hogy ő megszülessen. Megszülethessen egészségesen.



Mintha valaki lekapcsolta volna az “ÉN” gombot és bekapcsolta volna az “anyu” gombot. Már semmi sem számított, az agyam ráfókuszált a születésre. Már nem is féltem, egyáltalán nem. Sőt… próbáltam könnyedén felfogni a rám váró megpróbáltatásokat, némi iróniával, némi humorral.

Mint a beöntést is, ami egy speckó előkészítő helységben volt a szülőszobás részlegben. Mondta a nővérke, hogy nyugodtan menjek vissza a szobába, és intézzem kényelmesen a dolgokat, meg a zuhanyzást a mi fürdőszobánkban, ha akarom.

De végigsuhant a fejemben az a kép, hogy a maradék büszkeségem is elveszhet, amíg én az osztály legtávolabbi szobájába visszaérek, ha nem leszek elég gyors…. Vagy amint sprintben, szétnyíló köntösben, meztelenül végigrobogok a várakozó kispapákon, feldöntöm az utamban álló kismamákat, majd feltépem az ajtót…

Szóval inkább könyörögve néztem a nővérkére, hogy inkább maradnék ebben a helységben, ha lehet. 🙂 Meggyőző lehettem, mert nem ellenkezett, otthagyott egyedül. 🙂

Időközben megjött a párom is, idegeskedve, mert héttől már a műtéti előkészítés folyt, amire ő is bejöhetett velem. Furcsa volt, míg ő ideges volt, én teljesen nyugodt. Annyira féltett engem, mindattól, ami következett. Én akkor már nem féltem, olyan nyugodt voltam, amilyen csak lehettem. Hiszen ott voltam annak az eseménynek a kapujában, amire már oly régen vártunk. Csak Ficike megszülethessen. Megszülessen egészségesen. Hogy mi történik velem időközben, nem számított.

Az előkészítő szobába befektettek egy szülőágyra, a párom mellém ülhetett, hogy beszélhessünk, hogy velem legyen. Feltették a ctg-t, bekötötték a kanült, tettek bele ki tudja mit. Meg is itattak valami borzasztó löttyel, még a párom is mondta, mikor kaptam tőle egy puszit, hogy olyan kórház szagom lett tőle. Én csak az ízére emlékszem, olyan volt. Kórház íze. Majd befáslizták a lábam, készen voltam.

Bejött újra hozzánk a doki, hogy minden rendben van-e, van-e még kérdés, aggodalom, bármi. Olyan jól esett, hogy így törődött velem, velünk. Nekem már nem volt kérdésem, csak azt szerettem volna, ha megyünk mielőbb a műtőbe.

Ficikém azért nem lett volna önmaga, ha a szülésznőkre nem hozza a frászt, ugyanis egyszer leesett a szívritmusa, rögtön riadóztattak mindenkit, másik szülésznőt, a dokit, hogy jöjjön azonnal, mert baj van. De szerencsére újra normalizálódott a helyzet, mire összeszaladt mindenki.

Végre elérkezett a pillanat, még adtam egy puszit a páromnak, aki leült a műtő elé. Utólag kiderült, hogy végigvideózott ott mindent, odakinn, míg várt 🙂 . Hogy megmaradjon emlékbe Ficikének, hol született, milyen volt a hely. Szóval átmentem egy csúnya zöld műtős lepedőben, infúzóval a kezemben, fáslival a lábamon a műtőbe, ami csak pár méterre volt. Nem is emlékszem, hogyan értem át.

Fel kellett ülnöm a műtőasztalra. Már ott vártak engem, a dokim mosolygott, beszélt hozzám, az altatóorvos, aki az epidurális érzéstelenítőt adta, még be is mutatkozott. Szinte hihetetlen volt, milyen kedvesek voltak ott velem. A másik doktornő, aki később engem felügyelt műtét alatt, még oda is állt mellém az epidurál alatt, fogta a kezem, mondta, bátorításképpen. Én nem szóltam egy szót sem, nem panaszkodtam, meg sem nyikkantam, bár azért fájt egy kicsit.

Most, ahogyan végiggondolom újra, olyan, mintha kívülről látnám magam. Ott ülök, szorongatva a zöld lepedőt, próbálom úgy összehúzni magam, ahogyan kérik, de a pocaktól nehezen megy.

Majd lefektetnek, ekkor még mindent érzek, a doki beszél hozzám kedvesen, hogy érzek-e még valamit? Éreztem akkor, hogy éppen fertőtleníti a helyet, ijedtem mondtam, hogy jaj, igen, még érzem doktor úr. Ő csak mosolygott, hogy ne aggódjak, jóval többet kellene már éreznem, mint enyhe érintést.

A fejemnél az aneszteziológus, meg a másik doktornő, aki fogta a kezem, végig beszélt hozzám. Egyszer csak iszonyú hányinger fogott el, szóltam, hogy baj van, mondták, hogy semmi baj, csak leesett a vérnyomásom, tettek a homlokomra vizes ruhát.

Amikor a doki megtette a bemetszést, szólt, hogy sajna a tetkóm áldozatul esik a császárnak, mondtam neki műtét közben, hogy doktor úr sebaj, csak a baba kerüljön ki épen és egészségesen.

Szerintem nem telhetett el az epiduráltól 10-15 perc, amikor mondták, hogy kinn van Ficike feje! És hogy van haja! Hogy örültem neki! Ficikémnek volt haja!

Majd az egyetlen kellemetlen érzés következett, amikor rásegítettek a hasamat nyomva Ficike kiemelésére. Onnantól, hogy meghallottam Ficike sírását, már csak én is sírni tudtam, annyira örültem. Emlékszem, megkérdeztem, hogy egészséges, megvan-e mindene! Egy pillanatra láttam, ahogyan felemelték, ott volt véresen, kis Ficikém.

Majd elvitték, hogy rendbe tegyék, megvizsgálta orvos, a köldökzsinórját lekezelték. A párom már ott volt, állítólag ott ült és sírt a műtő előtt örömében. Én meg odabenn, örömömben. Most is pityergek, ha rá gondolok, mekkora öröm és boldogság volt, hogy Ficike megszületett.

Egy percre visszahozták hozzám, odatették a fejemhez, Ficikém rögtön odabújt. Szinte elmondhatatlan, milyen érzés volt az, hogy az a kis ember, akit annyira vártunk már, ott szuszog, kapálózik, bújik hozzám.

Mindeközben a dokik dolgoztak, de én már fel sem fogtam mi történik körülöttem. Csak Ficike volt és én.

Majd Ficikét elvitték, apuhoz, hogy meglegyen a bőrkontaktus apuval is. Apuról van egy kép a babával, aki úgy bújt, úgy tapadt apuhoz, mintha el sem akart volna onnan jönni.

Innentől szerintem nekem már elveszett az idő fogalma. Nem emlékszem, ott volt-e kicsi párom, amikor kitoltak a műtőből, de azt tudom, hogy a szobában ott volt, miután elhelyeztek engem az ágyamon. Mindennél többet jelentett ez nekem.

A hat órás mozdulatlanság nem volt kellemes, jöttek ellenőriztek szinte félóránként, infúziót kötöttek be, gyógyszereket adtak, vérnyomást mértek, hasamat tapogatták. Törődtek velem nagyon, nem hagytak magamra. Mindig jöttek, kérdezték rendben van-e minden.

Már alig vártam, hogy leteljen a hat óra, mert akkor kihozhattuk Ficikét a csecsemőosztályról, vele lehettünk végre. Nem tudom, hogy pontosan mikor, de egyszer egy nagyon kedves nővérke behozta Ficikét hozzám és odatette a mellkasomra, hogy láthassam. Sajnos nem ölelhettem, puszilhattam meg, mert nem mozdulhattam.

Amikor letelt a hat óra, jöttek a nővérkék felállítani, segíteni megfürödni, felöltözni. Az első felállás, felülés és séta maga a pokol volt. Kétrét görnyedve tudtam csak kivánszorogni, én ilyen fájdalmat még sosem éreztem, de remélem, nem is fogok többé az életben.

Ezt a fájdalmat, illetve a következő napok kínját csak az enyhítette, hogy tudtam, Ficikémnek szüksége van rám, vele kell lennem.

A csecsemősöktől Ficikét a párom kérte ki, én ott álltam türelmetlenül az ajtónkban, vártam, hogy meglássam az alakját közeledni.

A világ legszebb pillanata volt, amikor apu tolta a kisfiát és könnyezett a szeme, amikor ránézett. A büszke apa, kicsi fia.

Földöntúli boldogság (őszintén egy császármetszésről)

Azóta is a legcsodálatosabb három szó, amit kimondhatok, hogy az én kicsi fiam.

Epilógus:

Nehéz szívvel, de be kell fejeznem lassan az utolsó naplóbejegyzésemet. Már egy hete, hogy itthon vagyok, azóta sokszor lepergett előttem annak az öt napnak a története. Volt benne jó és rossz, jártam a fellegekben, de voltak mélypontok is. Mára már csak a jóra összpontosítok, hiszen ezt a csoda élményt nem ronthatja el semmi sem. Szerencsésnek érzem magam, hogy az Uzsoki kórházban szülhettem, ahol oly sok lelkiismeretes nővérkével találkoztam, akiknél megtapasztalhattam, hogy milyen erős is tud lenni egy emberben a hivatástudat, a segíteni akarás és a megértés.

Végezetül, szeretném ajánlani mindenkinek azt az orvost, akinél jobb kezekben nem is lehettem volna az elmúlt 9 hónap folyamán. Nem tudom elégszer megköszönni Dr. Halász Domonkosnak mindazt, amit értünk tett, szaktudásának legjavát nyújtva mindvégig a vizsgálatok során. Ott állt emberként és orvosként is mellettem, amikor beparáztam, amikor kételyeim voltak, valamint ott, a műtőben, amikor olyan nagy szükségem volt rá, amikor Ficánkánk megszületett.


3 hozzászólás

  1. Mira
  2. Olsovszky Tímea
  3. Zsuzsi

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Don`t copy text!