Tudom, kicsit késeinek tűnik a felismerés, hogy terhes vagyok, de tényleg! Mindig is idegenkedtem ettől a szótól, hogy terhes. Hiszen Fickánkám sosem volt nekem teher! Annyira vártuk, annyira örültünk neki, amikor megtudtunk, hogy érkezik hozzánk. Miért kellene akkor terhesnek mondani magam? Mindig is azt mondtam, hogy kisbabánk lesz, kisbabát várok… A várandós is egy buta szó… sosem használtam. De a terhes, az szörnyű….

Az elmúlt hónapokban, bár azért voltak nehezebb napok, hetek, de olyan jól bírtam még magamat. Friss és fitt voltam, nem volt előttem megállás, mindent megcsináltam, amit annak előtte, kivéve talán az utolsó heteket, amikor belassultam egy kicsit. Meg amikor még kicsi volt Ficikénk az elején, akkor persze az emelgetéssel, a nehezebb tárgyakkal vigyáztam.

De teher az sosem volt. Mindent hősiesen viseltem, akármi is jött. Még az idegbecsípődést is, bár azért az nem volt leányálom. Még mindig bennem van a fájdalom, amit semmi sem mulasztott el. De ez sem Ficike hibája volt, hanem egy véletlen baleset.

Nah jó, az elején Ficike kínzott a hosszú hónapokig tartó hányással, meg hányingerrel, de erre meg fel voltunk készülve.

A mobilitásomat azóta sem vesztettem el, még ma is kocsival mentem a kórházba újabb vizsgálatra 🙂 pedig már nincsen sok hátra.


Mindenki csodálkozott is, hogy de jól bírom magam, más ennyi hetesen már otthon feküdne felpolcolt lábbal. Kicsi párom is nagyon büszke volt rám, hogy a tipikus babavárós érzékenység, a sírás, a hiszti, a szenvedés mind-mind elmaradt. Eddig 🙂

De akkor miért is lettem terhes? Miért is érzem ezt? Mert fizikailag lett nehéz. Mert súlyos lett a pocak, húz lefelé, ha felállok. Az pedig legalább öt perc mire feltolom magam a székről, ágyról függőleges helyzetbe, fújtatva 🙂 Hiába sietek, a reumás lajhár hozzám képest futóegér. A sebességem se haladja meg a 2 km/h-t, biztosan nem büntetnének meg gyalogos gyorshajtásért.

De nem csak a sebesség, hanem a távolság is. 30 perc séta vagy ügyintézés gyalog, végem van utána, nem megy már. Ha pedig autóval garázdálkodok, akkor meg max. 3 órás időt bírok ki hiszti nélkül. Már az elindulás is problémás, mert lehajolni, bekötni a cipőt, szintén akkora erőfeszítés, hogy öt perc szuszogás követi. Levegőm sincsen, sokszor kifulladok a semmitől, akár egyszerűen az ülésbe is kifáradok. Egyszóval, megkezdődött az igazi terhesség így a 9. hónapban.

Nem azt akarom mondani ezzel, hogy elfogadom vagy megértem, akik a 8. hónap végén, azt mondják, hogy tervezett császár és a baba kinn van, de ők ezt a szenvedős egy hónapot megússzák. Gondolom, pont ezért csinálják.

Hiszen az én pocakom is most kezdett igazán nőni, a fejem olyan mint egy hógolyó, az orrom krumpliorr, a bokám a vádlim folytatása keskenyedés nélkül, lábujjaim kis dagi virslik, a kezeim meg fájnak, mert szintén fel van dagadva. Nem estére, ahogyan mondják, egész nap, semmit sem javul reggelre.

A vérnyomásom is emelkedik, hétről hétre, a doki kérte, mérjem naponta többször, írjam, és hívjam, ha tartósan magas.

Éjjelente sem alszom, már a forgás sem könnyű egyik oldalról a másikra. Ami viszont az alvásban érdekes, hogy nekem nem jó a bal oldalamon aludni, ami elméletileg a legjobb lenne. Ficike utálja. Ma is fel voltam kettőig, aztán hatkor feladtam. Ekkor jönnek a kéretlen tanácsadók, hogy de most aludj még mert majd akkor nem tudsz. Hát én már most sem tudok.

Szegény párom sem tud aludni. Nem azért, mert ő is terhes, hanem mert abban a pár órában annyira horkolok, hogy sokszor átmegy a nappaliba, mert nem bírja tovább. Így hát ő sem pihen előre :). Biztosan sokszor van, hogy őt is idegesítem, amikor próbál jót tenni, kétségbeesetten tenni valamit, amikor látja, hogy oda vagyok, vagy csak simogatni a pocit, vagy átölelni, én meg menekülök, mert nem kapok rendesen levegőt. Az elején volt ugyanez, amikor a hányingeres korszak volt 🙂

Egyszóval, hiszti van 🙂

A lelkemben is nagy változások vannak, egyre inkább magamba fordulok, nem kívánom más társaságát. Jól elvagyok/ellennék úgy is, ha nem szólnék senkihez a páromon kívül. Egyre inkább arra éhes a lelkem, hogy mi hárman legyünk együtt, kis család. Csak mi hárman.

El sem tudtam volna ezt képzelni, hogy milyen jó is otthon, biztonságban, kicsi szerelmemet várva, nem baj az, egyáltalán, ha nincsen aznapra program. Mondjuk ilyen napom még nem nagyon volt, mióta itthon vagyok, lehet, ezért is vágyok már erre nagyon, mert minden nap kell valamit intéznem. Pedig néha csak pihennék, de most szó sincsen erről 🙂

Viszont ez a tipikus magunkba fordulás az, ami segít abban, hogy ne bolonduljunk meg majd itthon az első hetekben, amikor még nem nagyon tudunk kimozdulni a baba miatt.

Várjuk már Ficike születését, nagyon, bár ahogyan közeledik az idő, sokszor elfog a félelem. Nem a szüléstől, nem a babázástól, hanem olyan általános para. Szerintem mindenki átmegy ezen, hiszen nagyon nagy változás lesz nemsokára az életünkben. Mondhatni fenekestől felfordul az egész. Az a tény, hogy viszonylag későn születik kisbabánk, egyrészről megkönnyíti, másrészről megnehezíti ezt az átállást.



Amiért nehezebb, az pont a majd 40 év alatt kialakult szokások, rigolyák, az, hogy megszoktuk már a mi kis kényelmes életünket, ahol mindent mi irányítunk. Jó esetben mindenünk meg van, elértük már azt, amit szerettünk volna. Nem azt akarom mondani, hogy ne lenne még nagy álmom, amit szeretnék még megvalósítani, de Ficikéért nem érzem áldozatnak, hogy még egy-két évvel elhalasztom. Ha eddig tudott várni, akkor már ez nem számít.

Amiért könnyebb, az pont ugyanezek az okok. Amit nagyon szerettünk volna elérni, már elértük. Nincsenek világrengető nagy karrier terveink,amik nem tűrnek halasztást. A barátok is már mind babáznak, a bulizások, a kimaradások, a nagy partik ideje is elmúlt már. Persze imádok táncolni, most is jól esne egy jó hideg pina colada (lehet a hiszti is tompulna, ami ma kerít hatalmába), hajnalig tartó pörgés, a szabadság… na igen, lenne mit mesélni Ficikének, ha valaha elmesélném neki 🙂 De nem rontjuk el ilyen korán 🙂

Lehet, hogy pont ezek a dolgok azok, amiken tudat alatt rágódok? Vagy egyszerűen csak beparáztam attól, hogy pár nap múlva kiscsirke méretű Ficike a kezemben lesz és itt szuszog majd mellettem?

Hogy honnan tudom, hogy kiscsirke? 🙂

Az elmúlt két hét másról sem szólt, mint a vizsgálatokról, leletvadászatról.

Elkezdődtek az nst/ctg vizsgálatok, persze Ficikénk ott is bemutatkozott. Főleg az elsőn. Miután 10 percig aludt, a doki próbálta felkölteni, hasztalan, majd újabb 10 perc szundi, mire nagy könyörgésemre felébred. Akkor meg lerugdosta az érzékelőket, állandóan igazítani kellett. Szerintem bosszút akart állni az előző napért, mert úgy volt, hogy az sztkban csinálják meg az nst-t, de miután két órát vártunk ott üldögélve, közölték, hogy rossz a gép. Még szerencse, hogy a dokinál is van egy szuper kis gép és sikerült helyet kapni rövid időn belül.

A másodiknál apu ott volt, ugye kitaláljátok, hogy jókisfiú volt????? Semmi hiszti, csak mocorgás, boldogság, nst kipipálva 15 perc alatt, aktív baba.

A harmadiknál apu nem jöhetett be, mert az már a kórházban volt, szerintetek? Egyrészről Ficike úgy fordult be, hogy alig lehetett befogni a szívhangot, mindig elmászott onnan, másrészt rugdosott, mocorgott, így a gyakornoknak kellett ellentartania 20 percig 🙂 Arról már nem is beszélve, hogy a gép is feladta, töredezett lett az nst, meg riasztott is 3-4 percenként, elvesztette a jelet rendszeresen, Ficike meg sztrájkolt. Így egy kicsit elhúzódott ez a vizsgálat is.

De mindháromból az látszott, hogy Ficike jól van, élénk baba, semmi fájás, jól érzi magát odabenn. Semmi kedve kijönni.

A doki háromszor is megvizsgált ezen idő alatt, lehet látta paramami vagyok, de én azért örültem neki, hiszen mindig megnyugtatott.

A legjobban az ultrahang vizsgálatnak örültem, ahol Ficikét megmérték. Persze a doki számtalan kék piros képet produkált az ultrahangon, ahol elégedetten bólogatott, amikor rákérdeztem, valami áramlást meg miegymást nézett. A lényeg, hogy mindent rendben talált. Ami nekem fontos volt, és ami miatt aggódtam az az, hogy vajon Ficikére nincsen-e hatással az, hogy nincsen nagy pocakom.

A doki nagyon megnyugtatott, hogy bár nem nagy a pocak, de van elég magzatvíz, sőt, van bőven, még fényképet is csinált Ficikéről, aki nem volt összenyomorintva a kis hely miatt. Másrészről Ficike méretei jók, csak annyit mondott, hogy soványka. Pont olyan nehéz, mint a cicánk, 2800 gr 🙂 Mint egy kiscsirke, egyszóval nem lesz óriás baba, de nekünk mindenféleképpen tökéletes.

Megkérdeztem, milyen pozícióban van, vajon a jobb oldalamon a fejével, a fenekével, vagy melyik testrészével szokta a fájdalomig kinyomni magát. A baba fejjel lefelé van, a kis gerince végig a jobb oldalamon, a feneke legfelül (ezt nyomja ki), a lábaival szokta rugdosni a bordáimat és a kezeivel kínozza a hasamat alulról. 🙂 Azt hittem a lábával rugdossa, de csak a kezével motoszkál… Hűha, erős gyerek lesz 🙂

Annyi minden van bennem, annyi mindent szeretnék még elmondani, de egyrészről a gondolataim szanaszét vannak, másrészről meg minden gondolatom egy dologra összpontosít, mégpedig arra, hogy Ficike nemsokára megszületik. Kicsit be vagyok gyulladva :)))

Szorítsatok nekem, kérlek benneteket, hogy minden rendben legyen 🙂 Nemsokára újra jelentkezem 🙂


Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Don`t copy text!