A héten lett kicsi Ficánkámnak igazából apukája. Nem mintha eddig nem lett volna, de most már hivatalosan is 🙂 Gyorsan be is lett készítve a kórházi cucc közé az apasági nyilatkozat. Egész nap örültünk, szinte óránként elmondtuk, hogy már van Ficikének apukája! Mindenkinek el akarta újságolni, hogy apuka lett, még akkor is, ha most csak még névlegesen. Ez az első lépés ahhoz, amire már ő oly régen várt. Apa lesz.

Másnak persze ez nem volt akkora hír, akkora dolog mint nekünk. Most így átgondolva én sem értem, de még mindig tart az eufória nálunk 🙂 Ez is biztos olyan gyermekvárós szentimentalitás, amit csak mi érthetünk meg. Ficánkának lett apukája! 🙂

Maga a procedúra eléggé sablonos, száraz volt, de nekünk sokat jelentett. A gyámhivatalban elmondták, hogy ez a nyilatkozat egyenértékű azzal, mintha házasság kötelékében született volna Ficikénk. Ugyanolyan jogokkal és kötelezettségekkel jár, nem mintha ezzel megijesztettek volna minket, inkább büszke szülőkké kovácsolt össze. Most már biztosan a párom nevét fogja kapni születéskor, ahogyan én szerettem volna. Apa és fia, összetartozik.

Ennek örömére vettünk egy áruházban Ficikénknek szuperman-es pizsamát, pont olyat, mint amilyen apunak is van, már előre örülök annak, milyen szuper, vicces képeket tudunk majd csinálni róluk. Nah, jó… apué nem kezeslábas rugdalózó, csak nadrág, de ugyanolyan mintával. Az én két szuperpasim lesznek benne. Bolond vagyok? Lehet, de nagyon élvezem.

Ezzel egy időben, Ficánkám egyre inkább érezteti velem, velünk, hogy anyu apu, lassan érkezem. Egyre jobban dagad a bokám, persze nem vészes azért egyáltalán, csak én ahhoz hasonlítom, hogy eddig nem nagyon voltak hasonló panaszok. Az ujjaim, a kezem is püffed, ismerősök szerint már a fejem is. Eddig is kerek arcom volt, nemsokára kiérdemlem majd a hógolyó címet is :).


Már a két utcai nadrágom is lekerült a felvehető ruhák listájáról, feljön még, de kényelmetlen benne az ülés. Állni még tudnék, de ugye azt meg nem lehet állandóan. Sebaj, ha meg kell jelenni, maradt még három ruha, ami még pont jó. Erre a fennmaradó kis időre, már nem veszek új nadrágokat. Van két szép új fekete melegítőm, megoldom azzal. Legalább kényelmesek :). A jósló fájásaim is egyre intenzívebbek, ennek következtében több kérdés is felmerült bennem, a jövő héten megyek a dokihoz, rá is kérdezek:

  • Ha futni kell, először hívjuk az orvost, vagy irány a kórház és majd ők hívják?
  • Ha futni kell, taxi, autó vagy mentő? Mi van akkor, ha nem visz el a taxis, a párom nem ér haza időben autóval, a mentő akkor tuti elvisz az Uzsokiba? Vagy csak a kerületi kórházba? Vagy hogyan van ez? Állítólag elég, ha a kiskönyvben benne van, hogy az Uzsokiban szülök, de kérhetem-e a mentőket arra, hogy oda vigyenek ahová én akarom, mint egy taxit? Saját magamnak bevezetnem csak nem kéne… már így is mindenki ki van akadva azon, hogy még mindig vezetek, a kis autómmal közlekedek a városban. Nem is tudnám másképpen intézni azt a sok dolgot, amit muszáj intézni minden nap.
  • Egyáltalán honnan tudjam, hogy futni kell? Egy esetet tudok, a magzatvíz elfolyását, de egyébként meg mennyire sürgős?

Tudom, ezek első babás paramami kérdések, erre mindig azt a választ kapom, hogy majd akkor tudni fogom.. aha.. persze… okés…

Ami fontos dolog még történt velünk, az az, hogy elmentünk a Heim Pál Kórházba baba elsősegély tanfolyamra. Nem összekeverendő a baba ápolási tanfolyammal.
Mindenkinek ajánlom, hogy menjen el oda, mert nagyon, nagyon hasznos. Ez a tanfolyam főként a csecsemőhalálozásról szólt, megvilágították annak a hátterét, hogy milyen genetikai, biológiai vagy külső okok eredményezhetik egy látszólag egészséges baba halálát, mi a különbség a csecsemőhalál és a fulladás között, hogyan lehet ezeket elkerülni. A www.szundialapitvany.hu honlapján fenn is van az előadás anyaga, ha esetleg utána szeretnétek olvasni.

Elmondták, hogy évente csupán 5-10 ilyen haláleset történik, a többi gondatlanságból okozott fulladásra vezethető vissza. Az elméleti rész után gyakorlatban is kipróbálhattuk, hogyan lehet egy kisbabát újraéleszteni, hogyan tudjuk a mentő kiérkezéséig legalább a keringését fenntartani.

Anatómiai babán gyakoroltunk, így érezhettük, mekkora erő kell ahhoz, hogy belefújjuk a levegőt a babába, mekkora ahhoz, hogy a külső szívmasszást alkalmazzuk. Félelmetes volt, hogyan horpad be a kisbaba mellkasa. Én ijedten meg is kérdeztem, hogy de doktornő, nem lehet, hogy így eltörjük a csontját?

Mondta, hogy de igen, lehetséges, de míg a csont összeforr, addig, ha nem kap levegőt, nem kap oxigént a baba, sokkal nagyobb baj fog történni. Ezen ne aggódjunk, csak csináljuk. A lényeg, hogy a keringése ne álljon le egy percre sem lehetőség szerint. Többször is elpróbáltuk, milyen lépések vannak, hogyan van a menete. Minden résztvevő külön külön megpróbálta, gyakorolta, míg nem volt megfelelő.

Megmutatta, hogyan lehet kiszedni a babából a fulladást okozó tárgyat, hányást, hogyan fordítsuk a babát, hogyan üssünk a hátára, véletlenül se rázogassuk, mert nagy bajt is okozhatunk ezzel. A baba rázása során megsérülhet a baba gerince, a nyaka, sőt a koponyához ütődő agyvelő is sérülhet, bevérezhet.

Szóval, soha, de soha, ne rázzuk meg a babát, még akkor se, ha ezt tennénk automatikusan, hiszen mit teszünk, ha valakit fel akarunk ébreszteni? Természetesen megrázzuk… Ahelyett, hogy rászólnánk, ébresztő, illetve hogyan tudunk minimális fájdalmat okozni a babának ahhoz, hogy tuti felébredjen vagy magához térjen, ha elfelejtene lélegezni.

Mi azért mentünk el, mert megvettük a légzésfigyelő készüléket. Hiszen mi értelme van a készüléknek, ha csak ott állunk a baba előtt és nézzük, hogy nem lélegzik. Tudnunk kell mit csináljunk, ha gond van. Reméljük, sosem kerül erre sor, de adott egy kis megnyugvást mindkettőnknek. Hátha ezzel akár másnak is tudunk egyszer segíteni, ha kell.

A múlt héten volt a születésnapom is. A harminckilencedik. Egyrészről az ember nem feltétlenül így képzeli el magát, 39 évesen, utolsó hónapos terhesen, gombócként, felpüffedve, reumás pingvinként közlekedve, hanem fitten, csinosan, mindenki által irigyelve. Úgy, hogy mindenkinek leessen az álla, szép hajjal, szép ruhában, magas sarkúban suhanva, istennőként leülve az étterembe.

Az én kicsi párom meglepi vacsorával készült, ő ilyen, szereti, ha elkényeztethet. Egy nagyon szép új étterembe vitt a szülinapomon, egy kedves ismerősünk nyitotta nem olyan régen. Az igazi meglepi persze nem a vacsora volt maga, hanem az, hogy MILYEN vacsora. Tudja, hogy imádom a marokkói ételeket, imádom azt az országot, még az egyetem alatt töltöttem el ott majd két évet. A szívembe zártam azt a helyet. Szóval megbeszélte a séffel, hogy külön három fogásos marokkói vacsora legyen, csak nekünk, kettőnknek. El kell mondanom, hogy isteni finomat ettünk.

Azért sikerült a kezdeti romantikát megölnöm, belépés után a helyünkre kísértek minket, majd a következő pillanatban, amikor a párom szerette volna a csodacsokrot átadni, nekem rohannom kellett pisilni. Jellemző 🙂 Ficikénk beavatkozott :):)

Másrészről pedig, van-e annál szebb ajándék a szülinapomon, hogy a nemsokára megszülető kicsi fiunkat hordom a szívem alatt. Lehetek (leszek is) még szép és fitt, de ki tudja, mikor kapunk, kaphatunk egy ilyen csodát az életünkben.



Szóval annak ellenére, hogy öregnek, daginak, esetlennek éreztem magam, mégis csodaszép születésnap volt. Azon pedig hamar túltettem magam, hogy a csizmát (ez még feljött előtte) szinte le kellett vágni feldagadt lábamról miután hazaértünk 🙂

A jövő hét is vár izgalmakat, az első CTG vizsgálatot, ultrahangot… alig várom már!


Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Don`t copy text!