Tudom, hogy ez egy megosztó poszt lesz. Tudom, sok vihart kavarok majd fel, mert nagy az ellenállás. De muszáj beszélnem róla.

A múlt hét óta, egyre többet olvasok a császármetszésről, nagyon megosztottak a vélemények, különösen akkor, ha tervezett császárról van szó. Miért van olyan érzésem a sok hozzászólást olvasva, mintha egy alantas táborba tartozó lennék majd, aki nem volt képes megszülni a gyerekét? Miért gondolják azok, akik természetes úton szülnek, hogy joguk van bírálni azokat, akik tervezett császárral szülnek? Miért gondolják ők, hogy joguk lenne azért bírálni bárkit, mert egészségügyi okból döntünk úgy, hogy így fog megszületni Ficánka?

Mert a tervezett császárnak sok oka lehet, úgy gondolom, illik elválasztani őket egymástól, indokok szerint:

1. A tervezett császár lehet azért, mert a baba nem úgy fekszik odabenn, nem úgy fordul, köldökzsinór, stb….

2. A tervezett császár lehet azért, mert a mama nem áll úgy egészségügyileg, korilag, fizikailag, stb…


3. Van, hogy mind a mama, mind a baba érdeke ezt kívánja, orvos javasolja a terhesség eddigi folyását ismerve…

És van még két csoport, ahol anyai döntés születik arról, hogy császár legyen:

4. Megvárják a baba egészségéhez szükséges kort, közel a természetes szülés időpontjához, viszont a mama úgy dönt, hogy ő bizony császárral fog szülni, nem szeretne vajúdni, nem szeretne gátmetszést, nem szeretne varrást, esetleges egyéb kockázatot.

5. A mama úgy dönt, hogy saját maga érdekeit szem előtt tartva, csak a minimum időt kivárva, 8 hónap után szüli meg a babát. Mert ugye mi a 9. hónapban bálnásodunk igazán, akkor jön fel a víz, puffad a test, fáj a hát, jön fel a legtöbb plusz kiló, tehát annak érdekében, hogy minél előbb fitt és csinos lehessen, mielőbb megszüli a babát, császárral. Sok ilyen hírességről hallunk.

Az én számomra, az 1-3 opció egyáltalán nem elítélendő, hiszen itt nem önálló döntésről van szó, hanem orvosi javaslatról.

Az én számomra a 4-es opció sem elítélendő még, hiszen a baba érdekeit szem előtt tartva határoz a mama a császárról, ugyanúgy végigviszi a terhességet, mint bárki más, sőt, bátorság kell ahhoz, hogy valaki úgy határozzon, hogy a társadalmi normáknak, az elvárásoknak ellentmondva, a császár mellett dönt.

Az én számomra egyedül talán az 5-ös opció az, ami megkérdőjelezhető, de mégsem ítélem el őket. Viszont számomra ebben az esetben már túl sok a kockázat, amit a mama vállal önmagáért a baba ellenében. Bennem csak ez okoz ellenérzést. Hogy soha nem lehet tudni, hogy egy esetleges későbbi betegség, elkerülhető lett volna-e, ha a baba tovább marad benn. Ennek a felelősségét én már nem vállalnám fel, nem tudnék úgy élni, hogy ezen morfondírozok, vajon várhattunk volna-e még egy hetet. És talán ez az eset az, ami megalapozza a császár rossz hírnevét.

Viszont minden esetben elmondható az, hogy a mama felelősen viselkedik a terhessége során, hiszen rendszeresen orvoshoz jár, konzultál, nézik, hogyan fejlődik a baba, megbeszélik a teendőket, nem hanyagolja el az állapotot, legyintve, hogy majd csak egészséges lesz. Minden esetben meg van tervezve a szülés lefolyása, az orvos gondoskodik arról, hogy a baba egészségesen, a legjobb körülmények között születhessen meg, a császár során rendelkezésre áll altatóorvos, szülésznő, a szülésorvos, aki ráadásul ismer minket, hiszen végigkövette a teljes terhességünket, tud az esetleges rejtett betegségekről, amelyek nem látszanak, nincsenek ráírva a kismamákra, mint pl. az én esetemben az inzulinrezisztencia.

Azok, akik elítélnek vagy elítélnének, miért gondolják azt, hogy nekem nem a baba a legfontosabb?? Miért csinálnak kardinális kérdést abból, hogy valaki hogyan, milyen úton szüli meg gyermekét?

Tulajdonképpen miért is szeretnénk teherbe esni? Miért is aggódjuk végig ezt a 9 hónapot, óvva, védve a bennünk növekvő kis életet? A szülés élményéért???? NEM. A babáért. Mert mi nagyon szerettünk volna egy kisbabát, akit magunkhoz ölelhetünk 9 hónap után, akit szerethetünk, akiről gondoskodhatunk, akit felnevelhetünk, aki igazán családdá tesz minket születése után. Akitől úgy érezzük, hogy teljessé teszi az életünket, akiért lesz miért minden nap felkelni, akiért minden nap úgy megyünk dolgozni, hogy tudjuk mi a célunk, akire ha ránézünk, már ott lebeg a boldogság a szemünkben. Akinek egy mosolya lesz a minden.

Miért vagyok én kevesebb azért, mert nem a természetes úton való szülést választom kockáztatva ezzel a baba épségét és az enyémet is egyszerre? Mi a különbség aközött, hogy a szülőcsatornán keresztül jön-e ki a baba, vagy pedig a teljes hasfalunkat átvágva látja meg a napvilágot? Vajon én nem küzdök meg ugyanúgy azért, hogy megszülethessen? Vajon kevesebb lesz a fájdalom, amit mi átélünk? Vajon baj-e az, hogy igyekszünk minden kockázatot lecsökkenteni orvosi tanácsra a baba érdekében? Vajon nem a baba megszületése a lényeg?

Sokan a baba-mama közötti szoros kötődés kialakulását emlegetik összekapcsolva a szüléssel. Ami az ő véleményük szerint a császár esetében nem alakulhat ki, mert nem éljük át a szülés élményét. De vajon a szülés alakítja ki azt az elválaszthatatlan köteléket, ami a baba és a mama között van? Hány anya szüli meg természetes úton a gyerekét, hogy utána eldobja? Ne törődjön vele? Ha a természetes szülés átélése alakítaná ki ezt a kötődést, akkor nem lennének árva, elhagyatott gyerekek a világon, hiszen egy anya sem dobná el magától gyermekét.

Az igazi kötelék nem a születéskor alakul ki, hanem már jóval előtte, amikor is a baba már odabenn érzi, hogy szeretik, fontos a mamának, papának, már akkor tudja, hogy nagyon várják odakinn. Majd ezt a köteléket a törődés, a szeretet erősíti, a sok összebújás, az érintések, a nevetés, a közösen átélt élmények. Ha a természetes szülés folyamata adná ezt a kötődést, akkor egy apuka sem kötődne gyermekéhez, sem a gyermek az édesapjához. Márpedig mindannyian tudjuk, hogy az apának, aki még csak terhes sem volt, mekkora szerepe van a mi életünkben, mennyire meghatározó az, amit apu mond, gondol és érez irántunk.




Vagy a döntésért bírálnak engem, hiszen így én már alapból csak rossz anya lehetek, pedig még meg sem szültem a babát? Vajon ezzel azt sugallják, hogy most hónapok óta már rossz anyaként bánok Ficánkámmal? Vajon nem törődök Ficánkával, nem szeretem eléggé? Még ez a blog is azt bizonyítja, hogy mennyit gondolok rá, mennyire fontos nekem.

Aki már írt ilyet, tudja, hogy nem olyan könnyű minden héten megfogalmazni az érzéseket és leírni mindazt, ami bennünk van, de legalább így majd tudni fogja, hogy milyen sokszor gondolok/gondoltam rá. Milyen jó lesz majd, ha felnő, és a kezébe tudom adni, kinyomtatva, hogy nézd, még meg sem születtél, de máris a legfontosabb vagy nekünk! El tudja olvasni, mennyire akartuk őt, milyen jó volt őt várni sok-sok hónapon keresztül, mennyire büszkék vagyunk rá, hogy ő hozzánk érkezik.

Ha nem számít az, hogy minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy ő már most biztonságban legyen, akkor mi számít? Hiszen nem az számít igazán, hogy miután kibújik (így vagy úgy), akkor odateszik hozzánk és tudják a babák, érzik, hogy anyu ott van? Hogy anyu és apu ott van mellette, óvja, védi, szereti? Most akkor ezzel azt sugallják, hogy ha nem természetes módon szülöm, akkor már nem is lehetek jó anya?

De igazából, tulajdonképpen miért rosszabb anya az, aki császárral szül? Csakis azért, mert felvállalva a felelősséget, az egészségügyi kockázatot leredukálva, a császárral történő szülést választja? Miért elítélendő az, ha valaki lemond a természetes szülés élményéről önmaga és a baba érdekében, de maximálisan gondoskodik a babáról? Születése előtt és után is?

Mi van azokkal, akik örökbe fogadnak és még terhesek sem voltak? Ők már csak rossz anyák lehetnek? Vagy az ellenkezője, amelyik nő úgy dönt (vagy úgy alakul az élete), hogy nem szeretne babát, akkor ők rossz emberek? Csakis azért ítélünk el nőket, anyákat, mert nem tapasztalják meg a természetes szülést?

A nagy ítélkezők, vajon belegondoltak-e már abba, hogy hány olyan császárral szülő nőnek okoznak évekig tartó lelkiismeret furdalást, mert nem természetes úton szülték meg a babát? Én rengeteg olyan kommentet, véleményt, írást olvastam, ahol kismamák megtörten, fej lehajtva árulják csak el, hogy őnekik, ezért vagy azért, bizony császárral született a baba. Mintha hibásak lennének, vagy rossz emberek, rossz anyák. Holott lehet ők azok, akik csak igazán szeretik a gyereküket, minden porcikájukkal. Amikor hasonlóakat olvasok, mindig elfog a szomorúság, hogy olyan dolog miatt ítélkezünk mások felett, ami igazából nem számít. Mindegy, milyen úton születik a mi kicsi babánk, ami számít az csak a szeretet.

Csak azért, nehogy ilyen nagy szomorúsággal fejezzük be ezt a hetet, jelentem voltam védőnőnél, meghallgattuk a szívhangját, a védőnő mondta, hogy jó erős, egészséges baba. Ennek nagyon örültem, bár amekkorákat rúg belém mostanában, meg ahogyan kalimpál, ezt csakis erős ketyegővel teheti meg :).

Megtettem a héten még olyat is, amire én úgy gondoltam, sosem kerül sor rá, bejelentkeztünk baba-mama-papa fotózásra február végére, mire majd tényleg látszik a pocak, mert azért még mindig, ha olyan ruhában vagyok, annyira azért nem feltűnő, mint amennyire jó lenne, ha látszódna. Ha oldalt állok, akkor a hasam még nincsen kijjebb a mellem vonalánál 🙂 Ugye tudjátok mire gondolok 🙂 Nem akartam én sosem ilyen fényképet, főleg nem olyat, amin esetleg én pucéran feszítek terhesen (nem is készül ilyen), de azért jó lesz megörökíteni magunkat a párommal, hogy milyenek voltunk, amikor Ficánka megszületett. Ígérem, hogy fogok egyet küldeni Magdinak, hogy ki is tudja tenni a naplóm mellé.

Sőt, a jövő hétre is ígérek fényképet, mert megyünk nemsokára 4D ultrahangra, hogy megnézzük Ficánkám pofiját. Minden ujjam keresztbe, hogy jó kisfiú legyen és mutassa meg magát, ne ahogyan csak szokta, a fenekét 🙂



6 hozzászólás

  1. Zsuzsi
  2. Csilla
    • Magdi
  3. Csilla
    • Magdi
      • Csilla

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!