A múlt héten minden, sőt a fejemben azóta is, az orvos körül keringett, amikoris visszamentem a nőgyógyászhoz a leleteimmel. Sok olyan dolog volt bennem, amit meg szerettem volna kérdezni tőle, de magam sem tudtam, hogy itt van-e már az ideje, vagy még túl korán van.
Mivel alapvetően én tervezős típus vagyok, minden lehetőséget szeretek számba venni és jó előre dönteni, így a szülés kérdése, illetve a szülésznő megfogadása már régóta a fejemben kóválygott, hogyan is lesz, mint is lesz. Nem szeretem a bizonytalanságot.

Amikor még legelőször voltam a dokinál, már akkor is úgy otthon éreztem magam, ami persze nagyon fontos számunkra, hogy egy olyan intim helyzetben, mint a nőgyógyász, ne érezzük magunkat feszélyezve. Bár őszintén be kell vallanom, hogy alapos internetes kutatás eredményeképpen választottam őt, csupa jót és kedveset írtak róla a fórumok akkor, igaz, ami igaz, mostanában volt egy-két olyan komment róla a neten, ami nem túl pozitív.

Ennek ellenére, vagy ezzel együtt, bármelyik megfogalmazás jó, még mindig nagyon megbízok benne, jól esik, hogy amikor meglát, mintha örülne, felismer, még akkor is ha tudom, hogy csak egy vagyok a sok közül. Sokan említették nála azt, hogy mindig késik a rendeléssel, meg az időpontokkal, igen, ez való igaz, hogy ha időpontom van nála, akkor legalább egy órát még rászámítok.

Egyébként nem kell őt vadászni telefonon, hogy mikor mehetek, van egy internetes felület, ahol be lehet jelentkezni nála, bár az elmúlt két alkalommal ő maga adta az időpontot. Én ezt a dolgot azért nem élem meg negatívumként, mert voltam már olyan dokinál is, aki már akkor is az óráját nézte, amikor még én tele voltam kérdésekkel, de vissza kellett fojtanom őket, csak megköszöntem és kijöttem. Az én dokimnál pedig sosem érzem azt, hogy sürgetne, mindig van idő, hogy annyit kérdezzek, amennyit akarok. Akár többször is ugyanarra, mindig nyugodtan válaszol, bár ha túl parás vagyok, akkor azért látok némi mosolyt a szája szögletében.

Hát igen, ez a hozzáállás azzal jár, hogy a rendelése megcsúszik… néha kicsit nagyon, de kárpótol azzal, hogy nem sürget. Volt, hogy péntek 8kor volt időpontom hozzá, valamikor 10 tájban végeztem, és akkor is volt ereje mosolyogni és kedves lenni. És egy pillanatig sem éreztem, hogy „gyerünk már, mennék haza” gondolatot az ő részéről.


Most, amikor voltam nála, két fő témám volt, az egyik a cukros eredményeim, amire a doki azt mondta, hogy kicsit magas, de nincsen ok aggodalomra, próbáljak ne túl sok szénhidrátot enni, semmiféleképpen ne menjen 200 Gr per nap fölé. (Az írás közben tartottam egy szünetet és ettem egy nagyon, de nagyon finom vékony tésztás pizzát. Nesze nekem szénhidrátok 🙂 ). Mondtam neki, hogy annyit nem is eszek, meg hát az IR miatt is magasabb a cukor talán, mert ugye az inzulinom nem annyira hatékony, mint bárki másnak.

Megnyugtatott, hogy nincsen gáz, de azért még majd a 32. héten még egyszer megnézzük, nehogy baj legyen. Elmondatta velem, mit eszek, hogyan, meg volt elégedve. Sőt, mondtam neki, hogy doktor úr, abból is látszik, hogy nem eszek én annyi szénhidrátot, hogy nem híztam még olyan sokat (3-4 kg). Mondja, hogy látja, hogy figyelek, ezért nem szól.

Ekkor kibukott belőlem nagy őszinteségembe, hogy tényleg, a doktor úr rám szólna, ha sokat híznék?????!!! Mondja, hogy persze, mert a sok hízás sok kockázatot rejt magában, veszélyes a kismamára, ezért ő mindig szól, ha látja, hogy elszalad a ló, vagyis a kilók egy kismamánál. El kell ismernem, én még nem láttam nála igazi bálna kismamát, mindenki olyan formás volt. Igaz, néha nagy pocakkal.

Szerintem most meg is bántottam egy kismamát, aki mellettem volt, amíg vártam, ha esetleg olvassa, így utólag is elnézést kérek, olyan zavarban voltam utána. Szegényke már az utolsó hetekben volt, nehezen mozgott, nagy pocakja volt, nagyon. Én meg, nagy mamlaszként megkérdeztem, hogy ikreket vár-e…. Láttam rajta, hogy nem én vagyok az első, aki ilyen faragatlan, de visszaszívni nem tudtam, így hálát adtam, hogy ki is jött a doki én meg bemehettem, és nem blamáltam magam tovább.

Miután megnézte a doki, amit ellenőriznie kellett (méhszáj), elpanaszoltam még azt is neki, hogy pár napja fáj a hasam alja, néha hasogat bal oldalon, megnézte alaposan, tapogatta, mindent rendben talált. Nah, itt jött az a bizonyos kis mosoly a szája szélén, annyit mondott, hogy igen, lesz még rosszabb is, ahogyan nő a baba, ezzel jár. De szerintem már tudja, hogy milyen aggódós vagyok, fel sem veszi tőlem 🙂 .

Majd rátértem, hogy kérdezhetek-e a szülésről, meg a szülésznőről. Itt rögtön el is kezdett bólogatni, hogy igen, tudta, hogy eljön ez az idő, amikor ezt meg kell beszélnünk, láttam rajta, hogy valami zavarja, zavarban van. Én még kérdeztem, hogy hogy van ez a tervezett császárral, lehet-e ilyet, doktor úr vállal-e ilyet, ha esetleg úgy döntenénk…

A könnyebb témával kezdte, hogy szerinte szülésznőt nem érdemes fogadni, mert az Uzsokiban nagyon jó a csapat, kedvesek az ápolók, meg a szülésznők, ha oda jutunk, akkor beszéljünk egy éppen ügyeletes szülésznővel, hogy kezeljen privátként, vigyázzon rám. Ő úgy gondolja, hogy ha megfogadunk egy szülésznőt jó előre, lehetséges, hogy szegény pont akkor végez, amikor én belibegek szülni, ő meg már túl van egy 24-es műszakon, fáradt, nyűgös, vagy éppen behívjuk az egyetlen szabad napján, vagy legszebb álmából költjük fel, mikor éppen lefeküdt aludni a családjával, ezért hacsak nem ragaszkodok egy bizonyos szülésznőhöz valamilyen okból, akkor nem tanácsolja. Valahogyan ez nekem is elfogadható volt, az érvelés is, meg az egész logikus volt, hogy az törődjön velem, aki pont ott van, főleg, hogy az én dokim meg tuti ott lesz. Szeretem az észérveket, azt hiszem, meggyőzött.

Majd éreztem, hogy nem tudja, hogyan adja tudomásomra, amit a szüléssel kapcsolatban mondani akar, kicsit körbekerülte a témát, zavartan, onnan indított, hogy nem akar megbántani, de ugye tudom, hogy mire megszületik Ficánka én már túl leszek a 39 életéven, egy természetes szülés nagyon megterhelő lehet nem csak az én számomra, hanem a baba számára is, így ő azt javasolja, hogy nézzünk ki egy jó kis időpontot majd a 39. hétre, amikor Ficánka megszületik tervezetten, császárral.

Mivel látta, hogy nem vagyok egy természetes szülés fanatikus, sem kétségbe nem estem, elmagyarázta, hogy az én szervezetem már nem olyan, mint egy fiatalé, már sem a placenta (?) vérellátása nem olyan megfelelő az utolsó időben, sem pedig nem tudhatjuk, hogy szegény Ficánkám mit szenvedne a szülőcsatornában, milyen károkat okozna odalenn és odabenn, míg kibújik, így biztonságosabb lenne a császár.

Hozzátette, hogy az én gyógyulásom sem olyan dinamikus már, mint a fiataloké, a testem már nem úgy regenerálódik, nem olyan gyorsan, nem szeretne engem sem kitenni túl hosszú lábadozási folyamatnak. Majd végső érvként hozzátette, hogy mindez nem lenne baj, ha nem az első baba lenne nekem, mert akkor fel sem merülnének ezek a kérdések, olyankor a kor már nem számít.

Nekem jól esett, hogy láttam rajta, nem akar megbántani a korommal, de mondtam neki, hogy semmi baj doktor úr, tudom, hány éves vagyok, tudom, hogy már semmi sem olyan, mint a fiataloknál. Láttam rajta, megkönnyebbült. Hozzátettem, hogy akkor a szülésznő témája sem érdekes többé, mert hát ugye, a császárnál nem kell. A doki elmagyarázta, hogy nekem nem kell semmivel sem foglalkoznom, én bemegyek, ő meg megszervez mindent, a nővéreket, aneszteziológust, mindent, ne aggódjak. Bólogattam hevesen, nem fogok.

Én meg kijöttem, hirtelen rám szakadt többféle érzés. Ezek az érzések, azóta is kavarognak bennem. Még fognak is, megpróbálom majd még a héten pontosabban megfogalmazni, mit is érzek, most még nem megy annyira, nem tudom magamat egy irányba fókuszálni. Persze először elmagyaráztam a páromnak mi történt, mi fog történni, hogy ő is megnyugodjon, mert ő nagyon félt engem a vágástól.

De szerintem a szülés, meg a felgyógyulás, mind lelki felkészülést igényel. Ha fel vagyunk készülve a fájdalomra, arra, hogy mi történik, na és persze nem hagyjuk el magunkat, akkor a felépülés, bármi is legyen, nem olyan vészes. Láttunk mi már ugye beteget szaladni műtét után 2 nappal (egyik rokonunk, egy idős hölgy, akit 80 éves korában műtöttek rákkal, már másnap a kórház büféjében ült és sört kért, mert ő ilyen agyonüthetetlen), de láttunk már ugye olyat is, aki még hetekig nyögött egy kisebb műtét után.




Én úgy hiszem magamról, hogy az első csoportba esek, nem szoktam magam elhagyni, akármilyen betegségről vagy műtétről van szó. Sőt, néha még a ló túloldalára is átesek, amikor úgy gondolom, megy ez már nekem. Ma reggel is elfogott a hév, hogy ma nekem ki kell takarítanom a fürdőszobát, az ottani magas szekrény tetejét, kívül belül. Amihez fel is másztam nagy vidáman és tettre készen a kád szélére, hogy na, majd én jól letörlöm, amikor szembesülnöm kellett azzal, hogy elérném én, ha a pocak nem lenne útban és odaférnék. Néztem jobbról, néztem balról, nyújtózkodtam, majd miután meginogtam a keskeny párkányon, be kellett látnom, hogy nem megy. Majd az én kicsi párom megcsinálja. Vagy majd ha Ficánka megszületik és odaférek. Amúgy se nézze senki a fürdőben a szekrény tetejét.

Visszatérve az érzéseimhez, nagyon összevissza minden bennem. Valahol legbelül mintha örülnék, hogy ez is letisztázódott, én meg felkészülhetek az eseményre. Tudni fogom, hogy melyik nap, hánykor. Fel tudok rá készülni. Nem lesz a rohanás, a para, az összevisszaság, mindent meg tudunk tervezni. A páromat sem kell majd megbeszéléséről levadászni, ha jön az idő, hogy rohanjon. Nem lesz stressz, ijedelem.

Én szeretem ezt a tervezett menetet, még akkor is, ha így talán elveszik valami. Mint amikor meg akartuk tudni, hogy Ficánka kisfiú és nem hagytuk az egészet, hogy majd csak kiderül, amikor megszületik. Nekem jó érzés volt hozzászoknom, magamat fiús anyukává formálnom, hogy márpedig én igenis őt akarom. Először nem volt könnyű, mert mindenki kérdezgette, hogy nem baj, hogy nem kislány? Fiút szerettünk volna? vagy kislányt? Én most úgy érzem, hogy örülök, hogy Ficánka kisfiú, mert én is büszke fiús anyuka lehetek. És a fiús anyukák sportosabbak is, meg fiatalosabbak. (hagyjatok meg ebben a hitben légyszi 🙂  🙂 🙂 ) Már csak egy dologban van kétségem és kételyem, hogy hogyan fogok majd alkalmazkodni az olyan fiús játékokhoz, amiket nem tartok helyesnek, mint a puska, a nyíl, meg a vadulás. De majd Ficánka legózik helyette 🙂 .

Így vagyok én a császáros szüléssel is. Eltervezem, mindent megtudok róla, hogyan, mint van a fájdalom. Amikor a plasztikai műtétem volt, akkor is izom alá tették az implantátumot, átvágták a mell alatti izmokat, tehát tudom, milyen érzés, mennyire fáj. Alapban semennyire, csak ha megmozdulok. De az nagyon 🙂 Kb. egy hétig lesz rossz, utána már napról napra jobb.

Így jó nekem, mert tudom mi is lesz velem. Én sokkal jobban félnék a gátmetszéses bizonytalan szüléses történettől, hogy nem tudom mi lesz, meddig tart, mennyire fáj, hogyan lesz utána. Most már a császáros történetre szoktatom magam. Felkészülök testileg, de főleg lelkileg. És persze nem aggódom, mert a dokiban bízok. Csak a kettévágott tetoválásom fog hülyén kinézni, de ez legyen a legnagyobb bajom az életben 🙂 .



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!