A múlt heti nagy önsajnálatba belemerülve el is felejtettem a hét nagy eseményéről írni, ami pedig Ficánka szívultrahangja. Amikor bejelentkeztünk a János kórházba, még puffogtam is egy kicsit magamban, hogy nah, még egy ultrahang. Ha nem kecsegtetett volna még egy újabb baba mozizással, akkor nem is nagy kedvvel mentem volna. Mondanom sem kell, mozizásból nem lett semmi. Viszont megtapasztalhattam a magán vs. közgyógy ellátás közötti különbséget.

Először is kiemelném, hogy nem a doktornő szaktudásáról írnék itt, hiszen maga volt a csoda, amit csinált. Szuper aranyos volt, végig beszélt, mondta, hogy mit lát (én speciel semmit, de majd elmondom), és hogy minden rendben van.

Elmondta, hogy Ficánkám szíve alig kétcentis most, icipici és szabályosan dobog. Fogalmam nincsen hogyan, de megtalálta a be és kijövő nagyobb ereket, még hallottuk is, hogy hogyan morajlik, zúg az áramló vér a kis pici szívében. Ez nem a szokásos dobogás volt, hanem minden egyes érre jellemző zúgás szerű valami, amikor is a dokinő nagyon bólogatott. Legalább 20 percig nézegette, nagyított, közelített, keresgette a különböző megfelelő helyzeteket, hogy minél jobban láthasson. Ez nem nagyon tetszett Ficánkámnak, szerintem zavarta, hogy az ultrahangos eszközzel ide-oda nyomogatták, tologatták, nem hagyták aludni. Arrébb is Ficánkolt sokszor már a vége felé, szerintem megunta, hogy jó kisfiú legyen.

Végül a doki azt mondta, hogy a jelenlegi ismeretek, ultrahang alapján elmondhatja, hogy kóros, nagyobb szervi elváltozások nincsenek, Ficánka egészséges. Persze nem tudja garantálni, hogy apróbb, icipici, életet veszélyeztető elváltozások nincsenek, mint pl. majd születéskor egy gombostűnyi luk a szíven (bárkinek lehet), hiszen olyan pici még a kicsi szíve, hogy azt nem lehet észrevenni. Hozzátette, hogy ő rendel egy másik magán klinikán, ahol OEP finanszírozott baba ultrahangot csinálnak születésük után, adott is névjegykártyát. Ha esetleg nagyon aggódnánk, hogy minden rendben van-e a picivel.

Szóval a különbségek:


  • egy icipici levegőtlen váróban voltunk, ahol kicsit összezsúfolódtunk. A helyzeten rontott az is, ahol egy “keleti (talán mongol, kínai, elnézést, de nem tudom, így csak keletinek mondom)” vegyes család (kismama keleti, egy félvér kislány (10 körüli lehetett), egy felnőni nem képes apuka, magyar hölgy), szinte uralta a helyet, az apuka hol robotot játszott a kislánynak, utánozva a robotok sípoló hangját, robotmozgással puffogva masírozott a váróban, hol pedig hangosan mókázott, hangoskodtak, ettek, ittak.
    Azon csodálkoztam, hogy a vizsgálóban hallják-e rendesen a babát, vagy csak a kinti zajokat, ajtócsapódást és robotzörejt. Nekem zavaró volt, mert ugye nekünk kicsi Ficánkánk szíve volt a tét, a lány meg nem volt annyira kicsi, hogy ne érthette volna meg, hogy hol is vannak.
  • A mosdó olyan kórházi volt, nem túl steril, wc papír, szappan sehol, a kézszárítást is a farmerem oldalán oldottam meg. De ezen nem is akadtam fel túlságosan, jártam kórházban, sztkban mostanság, a látottakhoz képest, nem volt vészes azért.
  • Másfél órát csúsztunk az előre bejelentett időponthoz képest, de ezen túllendültünk, megszoktam a várakozást a vizsgálatokra. Egyébként is ingyen volt 🙂
  • A vizsgálóban volt egy ágy, amire fel kellett feküdni, persze a cserélhető steril papír alattam már nem volt steril, látszódott, hogy többször használták. Igyekeztem nem nagyon belegondolni, ki feküdhetett rajta korábban, én előttem. Csak remélni tudtam, hogy elég tiszta… Valahogyan nekem ez fontos 🙁
  • Monitor csak a dokinő előtt volt, nem túl nagy, én csak hátulról, oldalról láttam a képernyőt, néha sikerült ráfókuszálni, mit is akar mondani. Szerintem a vizsgáló és a doki is megérdemelt volna egy nagyobb monitort, hogy esetleg mi is lássunk valamit.
  • A párom egy messzi széken ült, ő láthatta volna a képernyőt, ha nem lett volna messze 🙂
  • Persze képet, CD, nem kaptunk, csak egy jelentést, hallottam már olyanról is, hogy 300-500 forintért meg lehet venni a vizsgálati CD anyagát, elvittük volna, ha lehet.

Ami a legnagyobb baj volt, hogy olyan személytelen volt az egész, egy voltunk a sok közül. Ezen sokat segített azért a doki hozzáértése és kedvessége, pedig még panaszkodott is, hogy milyen fáradt, mert két ikerterhességi vizsgálata is volt a mai napon. Ezt tényleg csak hivatástudatból lehet csinálni, mint ahogyan ő is, muszájból sosem lesz igazi doki senki.

Az elmúlt hét egyébként elég eseménytelen volt, egy újabb negatív toxoplazma a biztonság kedvéért, illetve egy nőgyógyász doki látogatás. A nőgyógyász meg volt elégedve a vizsgálati eredményekkel, bólogatott, hogy minden rendben, szépen halad a terhesség.

Megkérdezte tartom-e még a szigorú 160 g ch diétát, mondom azt nem nagyon, viszont nem eszem sokat, így szénhidrátból sem lépem túl ez előírt mennyiséget. Láttam a kétkedő elkerekedő szemét, a majd meglátjuk mosolyt a szája szegletében, előjött a végső adu ásszal, az én rémálmommal, a cukorterheléses vérvétellel! Érezni lehetett először, majd ki is mondta, hogy majd meglátjuk, hogy jó-e ez a lightos diéta.

Mindent bevetettem, hogy nem árt-e a babának, hogy milyen rosszul voltam, és hogy egyébként is nekem semmi bajom a cukrommal, csak az inzulinnal. Kitartott a doki. Tovább erőltettem, hogy milyen rosszul voltam először, hányinger, hányás, teljes elfehéredés, izzadás, verejtékezés, ájulás környéki állapot, de nem hatottam meg. Menjek nyugodtan. Még egyszer megpróbáltam, mondva, hogy az nem baj, hogy én rosszul vagyok, de biztos nem ártunk a babának? Végső ellenállásomat félresöpörve annyi mondott, hogy legalább sütizik egyet Ficánka. Erre már nem tudtam mit mondani.

Átvettem a beutalót, a felírt vastablettát, majd szomorúan, lemondóan, elköszöntünk. Még jó, hogy a párom megígérte, hogy eljön velem, már ki is tanítottam, hogy ha rosszul lennék, hogy hívja a dokit, melyik az ő száma. Sőt azt is megnézem, hogy olyan napon megyek majd az sztk-ba vérvételre, amikor a doki is rendel délelőtt. Nem bízom a véletlenre 🙂

Van még valami, amit be kell vallanom. Mostanában elcsábulok a sok-sok babaruha között. Tudom, még picit korai, de sebaj, azért nem estem még túlzásokba. Vettem egy cuki overallt, amiben majd hazahozzuk , pár body-t… Párocskám beleszeretett egy puha meleg macis takaróba, azt is meg kellett persze venni. A családtól sem kértünk mi már karácsonyra ajándékot, kértük, hogy a babának vegyenek meg már cuccokat, ezzel is csökkentve a mi terheinket, így lesz babaőrzője, pelenkakidobója, már van cumija, rugdalózó és kis hálózsák, kis sapkák 🙂

Gyűlik a babakelengye, már ki is kellett ürítenem két fiókot, hogy abba pakoljunk. Majd március végén újra kimosunk mindent, hogy jó apu/anyu illata legyen a ruháknak, így Ficánka majd biztosan megismer minket szagról 🙂 🙂

A pocak is nő már, de nem annyira. Aggódni nem aggódom, mert Ficánkám normális méretű, korának megfelelő. Azonban felállítottam egy „teóriát” kinek miért kisebb vagy nagyobb a pocakja. Az én testalkatom olyan, hogy a felsőtestem a hangsúlyosabb, hosszabb, a lábaim nem annyira. Ez fájó pont is volt egész életemben, mindig is nagy sóhajjal néztem azokat a lányokat, akiknek csodaszép hosszú, vékony lábuk volt.

De térjünk vissza a pocakra, szóval mivel nekem a felsőtestem a hosszabb, így több helye van benne a kicsinek, hogy nőljön, ezért nem kell kifelé nőlnie, domborodnia, hiszen a picur bőven elfér. Míg például a testvéremnek inkább a lába hosszabb, a felsőteste rövidebb, így valószínűleg majd neki nagyobb lesz a pocak. Cáfolatok? Megerősítések? Vagy csak hülyeség? De mintha így látnám a kismamákon annak ellenére, hogy nem tudom, ki milyen volt annak előtte 🙂 Aztán lehet, hogy ez is majd egy áltudományos hír lesz 🙂 de legalább vicces 🙂

Mivel ez az utolsó bejegyzésem még Karácsony előtt, szeretnék mindenkinek nagyon boldog ünnepeket kívánni, akár megszületett már a pici, akár még csak most várják. Legyen minden Karácsonyunk egyre szebb, vidámabb, ahogyan a lurkók egyre csak nőnek és pajkosodnak!



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!