Ezen a héten nehezen kezdek neki az írásnak, nem mintha nem történnének dolgok a héten, csak a karácsony, a vásárlások, a babavárás teljesen elvonják a figyelmemet mindenről. Nehéz koncentrálnom, sok mindent elfelejtek 🙂

Igen, ez az egyik dolog, amiről senki sem beszélt korábban. Amikor szóba került a babavárás, meg a terhesség, mindenki csak a felpuffadó lábakról, meg az elhízásról beszélt, a napi kellemetlenségeket senki sem említette. Mint például a feledékenységet.

A múltkor az egyik közösségi oldalon meg is jelent erről egy cikk, hogy a kismamák mindent elfelejtenek egy oxitocin nevű hormon termelődésének köszönhetően. Be kell vallanom, nem vettem komolyan, azt hittem ez a szokásos like-gyűjtögető kamu, vagy nép(kismama) riogató propaganda cikk.

A múltkor mondott nekem a doki valamit, kértem rögtön tollat papírt, hogy fel is írjam, hozzátéve, hogy ez szörnyű, mostanában mindig mindent elfelejtek. Erre a doki azt mondja, hogy sebaj, majd a szoptatás végével elmúlik. Akkor lehet, hogy a cikk mégsem volt kamu? Mert ott is pontosan ezt mondták. Meg hogy ez a hormon segít az anyatigris előkaparásában a lelkünkből, még akkor is, ha eddig nem voltunk a babáknak gügyögő, mózeskosárból őket azonnal kikapó emberek.

Kicsit tartottam is ettől, hogy bár mindig imádtam a gyerekeket, valami oknál fogva a gyerekek is vonzódtak hozzám, tök jól elvoltam velük, de sosem éreztem a késztetést, hogy bárkinek a kezéből elragadjam a gyerekét, mert nekem muszáj őt megfogni, értelmetlenül gügyögni és fura arcokat vágni. Valahol persze kis féltékenység? irigység? meg nem értés? aggodalom? is volt bennem, egyrészről, hogy minek kell szegény gyereket nyösztetni, miért nem lehet hagyni békében aludni, másrészről pedig, hogy jaj, mi lesz velem, ha saját babám lesz, hogy leszek így jó anya. Az óvodai, játszóházi gyerek-zsivalytól pedig menekülni támadt kedvem mindig is. Ezzel kapcsolatban megnyugodtam azóta, mert állítólag csak a másik gyerekének az üvöltése zavaró, a miénket szeretjük 🙂 Vagy legalábbis elviseljük 🙂


Valahogyan ma sem értem, érzem ezt a belső késztetést, viszont azt tudom, hogy már nagyon várom, hogy Ficánka megszülessen és én lehessek az anyukája. Arról továbbra sem vagyok meggyőződve, hogy valaha “tyüntyürümüntyürü” gügyögésben törnék ki (mint amilyet a Nagyi vág le a Nicsak Kibeszél első részében, ugye tudjátok melyik rész? :)), de majd csak megleszünk nélküle mi így ketten. Viszont imádok mesét olvasni, történeteket kitalálni, legózni, pakolászni, sétálni…. Remélem, hogy kezdetnek ez elég lesz 🙂

Aminek még szeretnék majd utánaolvasni, az a babafejlesztés, a kommunikációs képességek javítása, dobáljatok meg kővel, de az idegennyelvekhez való hozzászoktatás is fontos számomra, mert tudom, hogy a jövőben, mire Ficánka felnő, már alap képesség lesz az angol nyelvtudás. Olvastam is valahol, hogy vannak kis képek, meg táblák, melyeket ki kell nyomtatni, a babának mutogatni, ez fejleszti a szemmozgását, a térlátását, a színérzékelését, nem utolsó sorban pedig foglalkozunk a babával és nem letesszük a tévé elé mesét nézni. Amitől úgyis kútba ugrik a család. Ha valaki már nézte a Bebe tévét harminc percig, akkor tudja miről beszélek.

Jól elkanyarodtam az eredeti témámtól, szóval a mindent elfelejtekről sem mondott senki semmit. A munkámban ez katasztrófa, mindent írni kell, ha nem, akkor az már nem is lesz megcsinálva. Soha nem volt vásárlási listám sem, most muszáj gyűjtenem kis listába mit is kell venni, mert nem akarok többször visszamenni a boltba.

Arról sem szóltak a történetek, hogy az emésztéssel is gondok lesznek. Hogy azt sem tudjuk majd mit együnk, ha már az aszalt szilva sem használ 🙁 Azelőtt ez is egyszerűbb volt, bedobtam egy bogyót, aztán ennyi volt. Most az a bogyót sem szedhetem, így meg találjak megoldást a problémámra. Azelőtt a tej is megártott, azonnal rohanni kellett egy pohárnyi után, ihattam én most tegnapelőtt egy bögrével végső kétségbeesésemben, hátha, de semmi :(.

Azt sem mondták, hogy esténként ha lefekszem, akkor görcsöl a vádlim, vagy csak egyszerűen azt sem tudom, hová tegyem, hogyan mozgassam, mert sehogy sem jó. A bokám is jól meg van dagadva esténként, nem is látszik ki a csontom, kell neki pár óra hossza, mire lelappad.

De nem csak a lábam, hanem a felsőtestem is kivan. A kicsit hátradőlős üléstől, mert a pocaknak így kényelmes, a farokcsontom estére már nagyon fáj, a derekamról nem is beszélve. A munkahelyen a pocak már nem fér be az asztal alá, így gépelni is nehezebb, túl messze a monitor is az íráshoz, Ficánka is dörömböl, hogy ugyan anyu ne nyomj már össze.

Arról sem beszéltek, hogy éjszakánként nem alszunk majd nyugodtan. Sokszor felébredek, rosszakat álmodok, majd nem tudok visszaaludni, csak nézek ki a fejemből. Hogyan alszom ki így magam, mire jön a baba?

A pisilésről már nem is beszélve… éjszakánként akár 4-szer is kimegyek a mosdóba, nehogy ugye végigaludjam már az éjszakát, ha esetleg a rémálmok nem támadnának.

Alvás közben úgy horkolok, mint egy részeg dokkmunkás, a nőiességem utolsó porcikáját is elvesztve. A horkolástól kiszáradt sajgó torokkal ébredek reggelente, beparázva, nehogy torokgyulladás legyen.

A korai alvástól meg olyan puhánynak érzem magam, napi 6-7 óra alvás elég volt régen. Lehet nem is csoda, hogy már négykor fenn vagyok. Ezzel igazából csak az a baj, hogy ha a macsek megérzi, hogy már nem alszom, akkor rögtön támad, jön, dorombol, bújik, simogatni kell. Feladnám én már ekkor az alvást, de túl korán van hozzá.

A fizikai megterhelést sem bírom, pár lépcső és már szuszogok 🙂 Mi lesz így később????

És persze az evés… tudtam én, hogy kívánós az ember, nekem ezzel még nincsen is gondom, de azért mégis. Nem tudom, hogy mit értenek az emberek kívánósság alatt, de előttem nyugodtan lehet enni, inni, nem nézem ki a szájából a falatot senkinek. Viszont, ha valami ízlik, akkor úgy érzem, semmi sem elég, akár egy borjút is megennék egyben. Alig tudom magam visszatartani észérvekkel, már ha sikerül. Szombaton ez nem jött össze, halálra ettem magam. Volt is nagy lelkiismeret furdalás utána.

Hosszú lehetne még a lista, de engem ezek gyötörnek most leginkább. Hálistennek több dolog is elkerült, mint az orrvérzés, a fejem is csak ritkán fájt, hisztis sem voltam, sőt sírós érzékeny romantikus sem.




Tudom, hogy ez még nem minden, a java még talán csak most jön, de jó lenne néha valaki, aki azt mondaná, hogy sebaj, nem vagy egyedüli, mindenkivel ez van, csak nem mer róla beszélni. Vajon azért nem beszélünk róla később sem, mert az öröm, a boldogság a születendő baba felett mindezeket elfelejteti? Vagy túl intim, hogy másokkal is megosszuk ezeket az érzéseket?

Pedig lehet, sokan nem éreznék magukat annyira egyedül, magányosnak, sőt rossz anyának, ha nem csak az örömeinket osztanánk meg egymással, mint “nézd, az enyém már jár, pedig még csak 9 hónapos”, ” az enyém már énekel és alig múlt másfél éves”, hanem akár azt is, hogy hiába totyogtatom én a babát naphosszat, csak nem akar lábra állni, vagy az én kicsim meg sírva fakad a hangomra, amikor énekelek, nem csoda, hogy nem muzikális.

Vagy ha fáj valami, vagy nem úgy történik, vagy ha hibásnak érezzük magunkat, ha elesik a pici, jó lenne tudni, hogy nem csak tökéletes anyák vannak, hanem olyan átlagosak is, mint mi vagyunk. Néha jók, néha rosszabbak, de mindannyian ugyanúgy imádjuk a bennünk lakozó picit, annyira, amennyire csak lehet egyáltalán.



3 hozzászólás

  1. Zsófi
  2. Kata
  3. Zsuzsi

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!