Furcsán kezdődött ez a hét számomra, szinte soha nem ismert tapasztalattal! Délre mentem dolgozni!

Ez egyáltalán nem szokványos nekem, hiszen a munkahelyen általában napi 10-12 órát szoktam eltölteni. Már 7 éve dolgozom ugyanannál a cégnél, ugyanannak a főnöknek :), mint “jobbkeze” , azaz személyi asszisztense. Ha esetleg itt valaki valami körömreszelgetős régi titkárnői munkára gondolna, az nagyon tévúton van, manapság ez azt jelenti, hogy nem csak a céges hivatalos munkájában kell neki segítenem (levelek, fordítások, ügyintézés, szervezések, stb.) hanem magánéletében is támogatom, legyen az privát utazás, családi esemény, vagy bármi amire megkér. A munkaidőn túl is természetesen “rendelkezésre” állunk, ha valamire szüksége van, akár hétvégén is.

A múlt hét elején még megpróbáltam kitartani, hogy megy ez nekem, nem baj, ha benn vagyok hétig, végig tudom én ülni a napot benn, de aztán csütörtök este feladtam, beláttam, hogy ez így nem megy. Majd leszakadt a hátam, a felüléshez már emelő kellett, a leülés meg inkább huppanás volt, mintsem könnyed nőies mozdulat. Péntekre összeszedtem a bátorságomat és beszéltem a főnökkel, akivel sikerült megegyezni nagy boldogságomra. Minden jó megint, tudok dolgozni, nem kell otthon ülni! Nem vagyok magatehetetlen kismama!

Mivel reggel 9 helyett csak délre járok dolgozni, így nem kell már olyan korán elindulni, jut idő magamra, egy kicsit az otthonomra is, nem munka után kell még intéznem a dolgokat. Sőt, a reggeli pakolgatás után még egy óra pihenésre is van idő, mert szerencsére max. 40 perc alatt beérek a munkahelyre. A héten volt időm megcsinálni az első fiókokat Ficánkámnak is, beletettem az ő cuccait, papírokat, hirdetéseket, az ajándékba kapott két kissapkát, cumit.. Ez már az ő helye 🙂

A macsek is hálás, nem csak egy este jövünk simit kap reggel, hanem vele is van foglalkozva. A macsekról jut eszembe, a Domestos mánia folytatódik 🙂 A jövő héten újra elmegyek majd egy tesztre, hogy megnyugodjak efelől is.


Kezdem érezni annak az ízét, hogy jó így, szép lassan, sokat pihengetve. Szerintem egy nőnek sem kellene dolgoznia annyit, amennyit mi szoktunk, és ha így lenne, akkor több idő jutna mindenre, akár még magunkra is. A családi nyugalomról már nem is beszélve.

Ma egyébként egy másik számomra nagy fordulóponthoz is értünk, a 20. heti genetikai ultrahang vizsgálathoz. Én úgy gondoltam, úgy éreztem, hogy ez valami nagyon fontos, innentől egyrészt túl vagyunk a felén, másrészt pedig már egy picit talán megnyugodhatunk, már amennyire meglehet ilyenkor. Így kicsit félve, de nagyon pozitívan vártam, hogy végre ott legyünk, hogy túl legyünk rajta. Nem is tudtam igazából másra figyelni.

Be kell vallanom, más szempontok miatt is kissé tartottam a vizsgálattól, nehogy megint “bemutatkozzon” Ficánka, mint először, amikor négyszer mentünk vissza a dokihoz, mert kétszer csak a fenekét látta, meg össze vissza ugrándozott, harmadjára fejen állt, majd amikor negyedjére visszasomfordáltam a dokihoz lehajtott fejjel, akkor nagy nehezen már látszottak a kellő testrészek 🙂

A genetikai ultrahangot most nem a dokim végezte, hanem a genetikai központban egy szuper aranyos dokinő, bárkinek szívesen ajánlom, tárgyilagos, de megértő. Szeretem az ilyet 🙂

Szóval ő sem volt túlságosan megelégedve Ficánkával, aki bevette magát mélyen a pocimba, szó szerint mosolyogva integetett nekünk, jól felhúzta a lábait is a homlokáig, nehogy véletlenül lássunk is valamit a kis arcából. 🙂

Amint ott feküdtem, a párom mellettem, a doktornő megnyugtató beszédét hallgatva, szinte érezni lehetett a szeretetet. Olyan összetartás volt már most hármunk között, amit nem lehet elszakítani.

A levegőben nagy izgalom vibrált, a kicsi meg ott izgett-mozgott, nézelődött, kalimpált kicsi kezeivel. Volt, hogy még mosolygott is, csukta-zárta a száját, mintha mondani akarna valamit, „Szia Apu és Anyu! Itt vagyok!”

Volt egy pillanat, amit soha nem felejtek el, amikor éppen megint a fenekét mutatta, egyszer csak úgy emelte fel a lábait, hogy a két kis tappancsa pont egyvonalban volt, mintha nekünk emelte volna, puszit kérve rá.

Olyan jó volt látni, hogy tényleg ott van, nem számít milyen kicsi, de már megvan mindene.

Mostantól, napról napra közelebb kerülünk ahhoz a naphoz, amikor már nem aggódunk azért, hogy mi van benn, hiszen itt lesz a kezünkben végre. Idekinn.



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!