A héten befejeződik az az időszak, amit már a babavárás legelső időszakától kezdve úgy vártam. Ez a 4. hónap vége, belépés a babavárás ötödik hónapjába. Igazából nem is tudom miért, semmi olyan fontos nem történik most, ami indokolná ezt a nagy várakozást. Lement az első genetikai ultrahang, a kötelező vizsgálatok, vizitek. Talán egyszerűen csak jó azt mondani, hogy az ötödik hónapban… .

Meg is dicsértek a hétvégén a plázában, hogy jól tartom magam 🙂 ennek ellenére. Büszkeségtől dagadó mellekkel igaz, de azért kissé füstölögve magamban, hogy miért mit vártak? Hogy majd elhagyjuk magunkat? Hogy sóhajtozó gombócartúrként szánalmat kérünk, le és fel gurulunk? Neeeeeem, mi fiatal agilis kismamák vagyunk itt mindannyian. 🙂

Ez egy csendes időszak most nekünk az én kicsi párommal, a rosszullétek elmúltak, az étvágyam is kezd visszatérni. Az élet is lassan visszatér a babavárás előtti kerékvágásba, a kedvem, a hangulatom, sőt néha már a tettvágyam is a régi! Már lehet velem sétálni, kirándulni, nem nyögök fel a séta első gondolatára, hogy “óh jaj, elfáradtam, menjünk inkább haza”, hiszen pár hete még egész nap rosszul voltam, alig vártam, hogy véget érjen a munkanap és beeshessek az ágyba. Aludni. Már este 9-kor.

A párommal is sokkal harmonikusabb mostanában, nem rontom el a szeretgetős pillanatainkat hányingerrel küszködve, nem rohanok a fürdőbe hirtelen kitépve magam a karjaiból, persze, pont amikor átölelne, fülembe súgva, hogy szeret engem. Egyébként is, ki mondta, hogy a babavárás romantikus? Már nem nézek rá egy tömeggyilkos tekintetével, amikor megkérdezi, mit vacsorázzunk 🙂 Boldogan nyugtázza, hogy reggelente újra kap kávét, sőt a reggeli szendvics is becsomagolva várja indulásunkat. Pont, mint régen 🙂

Mind a ketten olyan bensőségesnek érezzük ezeket a napokat, szeretnénk minél több időt eltölteni egymással, mintha azt éreznénk, nemsokára minden megváltozik. Értékesek számunkra ezek az együtt, nyugalomban eltöltött órák, hiszen mind a ketten már túl vagyunk életünknek azon a korszakán, amikor még a szórakozás volt a fontos. Ő negyven, én harmincnyolc múltam, számunkra már a család, a mi kis családunk a legfontosabb, főleg, hogy nemsokára hárman leszünk, Ficánkával. Sok időt töltünk el azzal, hogy együtt nézzük a babaüzleteket, mit is kellene, hogyan kellene, mindkettőnknek boldogság ez a javából.


Furcsa az is, hogy én ha tükörbe nézek, akkor a “dagadó” pocakomat látom, egy bálna kezd kirajzolódni a tükörben, ő pedig úgy látja, hogy sokkal csinosabb vagyok, mint annak előtte, csodaszép kismama.

Ez lenne valahol az apai ösztön kialakulásának a kezdete? Sokat olvastam arról, hogy a papák kötődése csak a születéskor kezdődik, de én úgy veszem észre, hogy ő már most érzi, hogy apa lesz. Hiszen bennem sem a bálnát látja, hanem az ő szerelmét, aki megajándékozza őt a legszebb dologgal a világon, amire ő már oly réges-régen vágyott.

Ha nem baj, mesélnék egy kicsit Ficánka apukájáról is, ha már ennyit emlegetem az írásomban, elmesélném nektek azt a furcsa történetet, hogyan is kerültünk mi össze, 2013. június 21-én. Akkor volt az első randink, vagyis hát … de inkább elmondom nektek sorjában 🙂

Kér éve ilyenkor én még egy önpusztítós, se veled, se nélküled kapcsolatban voltam, ha éppen együtt voltunk, akkor az volt a baj, ha éppen nem, akkor meg az. Ezt persze akkor még én abszolút nem így éreztem, hiszen én vele szerettem volna lenni. A családom teljesen kétségbe volt esve, hogy ez így nem mehet tovább. Addig fajult anyu kétségbeesése, hogy még egy híres (?) szolnoki (oda való vagyok) jósnőhöz is elment, aki persze majd megmondja a tutit és megnyugtatja. Be kell vallanom, én nem szeretem a jósnőket, nem is hiszek benne, főleg nem a kapcsolatok terén, mert az általa elmondottakat predesztinációnak érzem.

Szóval én benne a kapcsolatban, anyu a jósnőnél 2012 decemberében :). Az alábbiakat mondta:

  1. A jelenlegi kapcsolatom nemsokára véget fog érni. – na persze, hogyne, miért is lenne vége? Ki akarja ezt?
  2. Nyáron meg fogok ismerkedni valakivel – minden jósnő ezt mondja, csak hogy vigasztalást nyújtson
  3. Még anyunak is fog tetszeni – anyunak soha senkinek nem elég jó, de hát a jósnő mit is mondhatott volna mást
  4. Én nagyon szerelmes leszek – hogyne, ilyen hamar???
  5. Őszre már össze is fogunk költözni – 37 évesen vagyok már olyan megfontolt, hogy ne tegyek ilyet
  6. Október tájékán újra megjelenik az ex, újrakezdésben reménykedve, de már én nem akarok tőle semmit – ugye nem érdemes kommentálni, hogy akkor erről mit gondoltam
  7. Nemsokára, 2 éven belül már lesz baba, de esküvő nem lesz előtte – persze, hogyan hittem volna ezt el, hiszen anyunak 22 évig volt esküvői ruha szalonja, és vidéken nőttem fel, hagyományos értékeket fontosnak tartva: szerelem, eljegyzés, esküvő, baba. Ez a megmásíthatatlan sorrend. Mert ugye, baba csak házasságban születhet, nehogy megszóljanak az ismerősök 🙂 🙂
  8. A végén még hozzátette, úgy látja, hogy én ismerem őt korábbról – na itt már kezdett elszakadni a cérna, de azért beindult a fantázia, minden szóba jöhető, ex, nem ex, ismerős nevét végigkutattam a fejemben, ex szóba sem jöhetett, mert ” felmelegítve csak a töltött káposzta a jó”, ismerőseim között meg egyébként sincsen olyan…
  9. Ami végképp betette a kaput: KELETRŐL fog jönni!!! Aki ismer engem, tudja, hogy a 170 cm-es magasságommal átlag 65 kilós (most nem ennyi sajnos) versenysúlyommal, nem vagyok sem alacsony, sem törékeny alkat. Kínai? Japán? Indiai? Egyrészt a keleti férfiak egyáltalán nem vonzanak külsőleg, másrészt a magasságukkal is gond lenne, ilyenek jutottak szembe, hogy Zuru meg Huru, Stan és Pan…. Más milyen keleti??? Orosz? nem, nem… nekem a DÉLI típusú férfiak tetszenek, olyan olaszos típusok.

Szóval így futottam neki az új évnek, a kapcsolatnak végül tényleg vége lett.

Executive/személyi asszisztensként dolgozom immáron 12 éve, aki hasonló pozíciót tölt be, az tudja, hogy 10-12 órás munkanapok általánosak, pasizni nem nagyon van idő.

A munkahelyen egy kellemetlennek ígérkező találkozó előtt állt a “kisfőnök”, az ő asszisztense naná, hogy pont eltűnt, amikor megjöttek hozzá. Így feltettem a legszebb vendégváró mosolyomat, megyek, nyitom az ajtót és ott állt Ő.

Ő, az én tinédzserkori szerelmem, akivel volt egy rövidebb afférunk, de mivel akkor még mindketten az ismerkedős korszakunkban voltunk, így pár hónap után elváltak útjaink. Nem is találkoztunk már pont 20 éve. Még van is egy olyan képem, ahol a 17. születésnapomon nálunk van 🙂 Tanulságos kép 🙂 🙂

Szóval, lányos zavaromban, valahonnan a mélyből elővéve a “bekísérem a vendéget a tárgyalóba” rutinomat, gyorsan megkérdeztem, hogy mit kérnek inni, majd szinte kimenekültem a tárgyalóból. Magam sem értettem, hogy miért voltam ilyen zavarban.

A konyhából visszatérve kissé remegő kézzel odaadtam neki a vizet, mire ő magabiztosan annyit mondott a névjegykártyáját felém nyújtva, hogy “magánemberként szívesen felhívna, elkérné a telefonszámomat”. Hát mit ne mondjak, újra menekülőre vettem a figurát, feltéptem a fiókomat, előbányásztam a névjegyemet, megpróbáltam remegő kézzel felírni rá a telefonszámomat, el is rontottam többször. Közben mindvégig a kisfőnök ajtaját néztem, hogy mikor indul be a megbeszélésre. Még sikerült visszaérnem előtte, odanyomtam a kezébe a névjegyemet, de a további kérdésektől megmenekülve, pont bejött a kisfőnök. Kifelé menet már nem is találkoztunk, mert benn voltam az én főnökömnél.

Másnap felhívott, megbeszéltünk egy pénteki randit. A Liszt Ferenc téren találkoztunk fél hétkor, majd ittunk egy koktélt, és hirtelen 11 óra lett. Sétáltunk egyet és hajnali 2 óra lett… Ugye nem kell említenem az új fehér magas sarkú szandálomat????

Szóval így kezdődött.. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk. De hogyan is jön ide a jósnő?




Azon a nyáron menthetetlenül szerelmes lettem. Őszre összeköltöztünk, az ex októberben megjelent, de elküldtem rövid úton. A párom Erdélyből jött át a szüleivel, amikor 16 éves volt, tehát keletről való, és ismertem is még tinédzserkoromból. Ja, és anyu imádja!!!

Esküvő nem volt, de nem számít, a baba meg úton van, akiről közösen döntöttünk, nem egészen egy évvel az első randinkat követően.

Mi ebből a tanulság? Hogy vannak olyan jósnők, akik mégis igazat mondhatnak? Vagy egyszerűen annyi, hogy mindenkinek eljön az életében az a férfi, aki mellett úgy érezzük, megállapodtunk, családot szeretnénk. Vele ezt érzem, teljes az életünk, nemsokára Ficánkával együtt, hármasban. Ő a mi szerelemgyerekünk 🙂



2 hozzászólás

  1. Niki
  2. Hajni

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!