Azon gondolkodtam, hogy vajon képesek vagyunk-e változni. A válasz persze egyszerűnek tűnik. Persze. Nem vagyunk olyanok, mint gyerekkorunkban, vagy kamaszkorunkban, vagy fiatal felnőttkorunkban. Vagy mégis?

Ugyanolyan dacosak, hisztisek, bizonytalanok, lelkesek, naivak tudunk lenni, mint korábban. A természetünk változása mérhető annyira, mint az ízlésünké? Gyerekkoromban imádtam a tökfőzeléket, most már nem szeretem, utáltam a krumplifőzeléket, most nagyon szeretem, ugyanez a csirkemájjal.

A természetünk, az alap temperamentumunk, az induló tulajdonságaink vajon meg tudnak változni, vagy ennyire élesen az ellenkezőjére módosulni? Kinőhetjük a hülyeségeinket, és felerősödhetnek a bennünk rejlő jó tulajdonságok? Vagy fordítva lenne?

A kor előre haladtával még önzőbb, makacsabb, maradibb, szűklátókörűbb, rigolyásabb lesz az ember? Meddig változunk? Mikor mondjuk azt, hogy készen vagyunk, na most ilyen szeretnék maradni. Van ilyen egyáltalán?!

Lusta halogatóból változhatunk precíz pontos emberré? Vajon mit látnak a gyerekeink? Mennyire befolyásolja az ő személyiségfejlődésüket a mi változásunk, vagy azok a tulajdonságaink, amelyek nem lesznek jobbak, vagy rosszabbak. Olyan jó lenne mindig okosnak lenni, és tudatosan figyelni magunkat, hogy na ezen meg ezen jó lenne változni, mert nem csak az én életem lenne könnyebb.


Meg tudunk gyógyulni? Meg tudjuk gyógyítani magunkat? Nem beszélve a kölcsönhatásról… Anya zsémbes, mert ezt vagy azt csinálja az ember, mire fordul a nyíl, ezt vagy azt csinálja az ember anya, ezért mindig zsémbes…

Lehet, hogy néha elég, ha látjuk a másikon az igyekezetet, vagy érezzük magunkban az akaratot, a szándékot, hogy bár nem tudok megváltozni, de törekszem. Meg lehet, meg kell, ezzel elégednünk? Meddig és hogyan sarkallhatjuk magunkat a változásra.

Egy határon túl emlékszünk még arra a pontra, hogy miért is kiért is akarunk megváltozni? Mennyire hiteles a kép, ha csak a környezet által tartott tükörben látott kép a motiváció?

Amikor már hosszú ideje együtt élünk valakivel, le tudjuk választani magunkat? Emlékszünk még arra az emberre, akibe beleszeretett a másik,és mi emlékszünk rá? Egy kapcsolatban, egy életben, tudjuk, ismerjük magunkat annyira, hogy tudjuk mit és miért várjunk el magunktól és mit várhat el tőlünk a másik?!

Amikor a 15 évvel ezelőtti önmagamra gondolok, eszembe jut, milyen voltam, és mit gondoltam, milyen szeretnék majd lenni, most amikor ennyi idős vagyok. Nem vonok, nem szorzok, és nem osztok. Csak összeadom, mi volt, mi van, és mi lehet belőlem. Egy biztos, szeretnék még szeretni sokáig, és minimum azt a három embert az életemben, akik a legfontosabbak nekem, és akik remélem, még sokáig elviselnek a rossz és jó tulajdonságaimmal együtt…

Önismereti katyvasz az egész, véletlen az, hogy sosincs elég energia magunkat fürkészni, és könnyebb, a másiktól várni a változást és a sült galambot?



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!