Készülődés, advent, már nem is mondom. Lassan minden pipa megjelkenik a listán, mindenki megkapja a jussát. A menü összeállt, már csak a pénzt kell költeni …

Én már máshol járok… lélekben … még most is érzem bőre melegét, az illatát, amikor a kezembe adták, már három éve az én kis hercegem. Nem tudok nem elérzékenyülni, ha arra gondolok, hogyan, milyen gyorsan szaladt el ez a három év.

Zalán mindjárt kezdi az óvodát. Nincs mit tenni, szüksége van rá. Imádni fogja. Persze én gyerekes féltékenységgel gondolok minden percre, amit mással tölt. Már megnyugodtam, jó helyen lesz, boldog lesz és én büszke. Érződik rajta is a feszültség, érti, tudja, érzi, hogy valami közeleg, hogy valami megint másként lesz.

Az új világban a kicsi és én egy másfajta koalíciót, szimbiózist hozunk létre. Először lesz, hogy csak ő meg én, 8-17ig. Ha delel, tanulok, ha fenn van, rajongok érte. Először csak ő lesz egyedül itthon. Persze hiányolni fogja a testvérét. Nagy lesz a csönd itthon, benne és bennem. Zalán pedig az ő új világát hódítja majd meg elbűvölő, imádni való személyiségével.

Sok izgalom és félelem van bennem, bevallom. Próbálom nem túldramatizálni ezt a helyzetet, de csak-csak feltör belőlem ez az egész. Az élet, az élet ami bennem teremtődött, kilenc hónapon át sejtszinten és a születése után szinte mindig együtt voltunk, nem, képtelen vagyok egyelőre elképzelni, hogy milyen az, amikor nem tudok vele lenni, hogy más többet lesz vele mint én.


Tudom, hogy ez butaság, mert ez kell. Itt az idő, el kell engednem. Olyan furcsa ez az érzés, hiszen teljesen felesleges ez a hiszti. Jó helyen lesz, biztonságban, és ez kell a személyiség fejlődéshez, a kortárs csoport stb.

Igen, az én személyiség fejlődésemhez is kell, meg kell tanulom létezni úgy, hogy ő nincs itt. Ettől még nem változik semmi, én anya maradok, ő pedig a kisfiam. Az első lépések egyike, hogy megérjek arra, hogy majd az én új világom is megszülessen. Amikor újra dolgozni fogok, és „csak” munkaidő előtt és munka idő után lehetek 100% ig anya.

Tegnap könyvtárban voltam, már készülök a vizsgára, időben, mert az nagyon kevés. Jól esett egyedül lenni, csak a szakmai anyagokra figyelni, másképp gondolkodni. Kíváncsi vagyok, milyen lesz majd, milyen lesz újra a felnőtt világban élni.

Persze a hiányérzet ott lesz, ez biztos. Egy kicsit olyan, mintha kikapcsolnám a biztonsági övem utazás közben. Pedig ez a fajta élet nem szorított, nem volt kényelmetlen. Imádtam. Mégis mintha egy kicsit meztelen lennék nélkülük.. Nincs mibe kapaszkodnom, csak én vagyok.

Olyan ambivalens az egész, mert imádom a mostani létem, mégis vágyom az újra, de attól meg izgatott leszek, mert elfelejtettem, milyen vagyok gyerek nélkül. Tudok-e nem csak róluk beszélni. Lehet-e érdekes az, amit csinálok, vagy az, amit mondok úgy, hogy nem kapcsolatos a gyerekeimmel.

Elkényelmesedtem, mert a gyerekek mindig biztosítanak egy jó sztorit, egy kifogást, és támaszt, ők táplálják a jelenlegi főszerepem, és nem tudom, milyen lesz majd az a szerep, ami akkor kezdődik, amikor ők már intézményesülnek, én pedig ott állok egyedül az anya testemmel, megváltozva a dolgozói lét küszöbén … újra.

Ez más lesz, mint mikor kevés tapasztalattal friss diplomával kezdtem az akkori új világom…

Tudom még van idő, január 3ig még az enyém a két fiú együtt itthon. Kicsit az van bennem, mint a második érkezése előtt, hogy még ki kell élveznünk mindent amíg nem érkezik el egy újabb új világ.



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!