Nem tudom konkrétan a tündér lehet fiú-e, lány-e, fontos-e a neme. Egyszerűen csak olyan hálás vagyok és a Tündérek jutottak eszembe.

Nem szoktam imádkozni, nem tartozom semmilyen felekezethez, de időnként hálát adok. Nem olyan amerikai mintára, inkább csak szeretetet és köszönetet érzek, olyan emberek iránt, akik így vagy úgy részei lettek az életemnek.

Az elsőt, akiért hálát adtam mostanában is, és már három éve az életem része volt, sajnos nem régen elveszítettem. Nincs szó, nincs ima, mi csillapítaná a fájdalmat. A gyermekorvosunk volt. A városban a legjobb.

Többször találkoztam eddig életemben orvossal, mint kellett volna. Eddig csak hármat szerettem igazán, gyerekkoromban a fülorvosom, aki megmentette a hallásom. Édesdoktorbácsi volt, teniszütős medálja volt.

A másik a nődokim, aki hozzá segített a két gyönyörű fiamhoz és a gyerekek doktorbácsiját Őt szeretem nagyon. Pongrácz doktort. Nehéz volt bejutni hozzá, nekünk is csak protekcióval sikerült.


Furcsa kapocs volt ő a férjem számára is, amikor először találkoztunk vele, úgy üdvözölte a férjem, hogy tisztára úgy néz ki mint az apukája – akit még kisgyerekkorában veszített el.

Nekem és szép nagy (Zaláncsis) pocakomnak csak annyit mondott: gyönyörű vagyok … Kell ennél jobb fogadtatás?! Alaposan átbeszéltünk mindent még a baba érkezése előtt.

Aztán a kórházból hazatérve még aznap jött hozzánk. Közvetlenségével és pompás humorával, mégis profi szaktudásával, nem csak hogy nem éreztük idegennek és tolakodónak, de határtalan hálát éreztünk, amiért segít két kezdő szülőnek életben tartani egy 2740g-os iciripiciri fiúcskát.

Mindenről beszélt, még arról is, ami talán nem is az ő dolga lett volna. A penésztelen, huzattalan otthon fontosságáról, a tejről, hogy én mit egyek, hogy aludjunk, „vízen járatta” Zalánt, át nézte minden porcikáját és velünk örült őszintén, nem azért, mert ez a munkája, szerette az embereket, a gyerekeket…

A mobilszámát is megadta, még akkor is végtelen kedvességgel és türelemmel beszélt, mikor szenteste hívtuk lázas betegen, kétségbeesve, hogy vajon hogyan etessem az eldugult orrú lázas gyerekem mikor nekem is 39.8 a lázam.

Aztán megnyugtatott minket, és nehéz szívvel, de rákötöttük a két hetes gyereket a porszira… én meg lehűltem. És hálás voltam, mert tudtam bármikor bármi van, Ő mindig ott van nekünk.

A kötelezőkön kívül – mármint az oltások kapcsán – nem nagyon találkoztunk. Mindenféle vizsgálatra elküldte a fiúkat születésük után, biztosítva magát és minket, hogy tökéletesen egészségesek a gyerekek. Koponya uh, hasi uh, kétfélke csípőszűrés, Dévény torna …

És ez alap volt, 9, és 10-es apgarral születtek a fiúk, mégis fontosnak tartotta, hogy igenis jobb mindent látni… Fantasztikus ember volt, orvos volt, egy Tündér volt … és most elment. Az űrt, amit hagyott nem tölti be sem szó, sem vigasz, sem más orvos… sem más … semmi.

Amiért még hálát adok, a két óvónő és a dadus néni. Tündérek ők is. Hisz hivatásuk valódi, igazi, és szeretik a gyereket.

Ez a harmadik hete Zalánnak az oviba. Úgy jön haza, hogy holnap is szeretne menni Kati óvónénihez, meg Brigi nénihez, és „egyedül öltöztem fel, de segített Erzsike néni”.

Végtelen hálát érzek, mert a kisfiam gond nélkül vette az akadályt, már tud egy csomó dalocskát, szépen beilleszkedett, szereti azokat a felnőtteket, akik körül veszik és én boldog vagyok, mert vigyáznak rá, megtanítják egy csomó mindenre és szeretik és kedvesek vele és nem azért mert kell vagy muszáj, hanem mert ez csak úgy jön belőlük, őszintén. Nem lehetnek mások hát, ők sem csak Tündérek.



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!