Hát letettem, a nyílt nap óta ért a dolog, és milyen jól tette. Zalán ma hivatalosan megkezdte óvodai pályafutását.

Kis előzmény gyanánt elmesélem a hogyan égtünk be a Karácsonyi műsoron epizódot. Meghívtak minket a családlátogatás alkalmával az óvónénik az ovis karira, amit szívesen vettünk.

Így hát elmentünk, odaértünk, Zalán meglátta kis társait mécsesekkel vonulni és ezt követően fél órát üvöltött, hogy ő is akar. Persze nem lehetett, akkor először éreztem, hogy nagyon éget a gyerek… vége lett a műsornak, és próbálták az óvónénik kiengesztelni, amiért nem vehetett részt a műsorban, persze nagyon meg volt bántva. (Amit meg is értek, így utólag teljesen felesleges cécónak tettük ki őt.)

Mégis visszamentünk a csoport szobába, játszott, ismerkedett stb.. Már mindenki öltözött, de ő még játszani akart. Persze megint üvöltött fél órát, mert ő nem akar haza jönni.

Megint, azt éreztem, éget a gyerek, kedvem lett volna otthagyni, de hát azt mégse lehet… az óvónéni is próbálta vigasztalni, felvette, persze a gyerek a nagy kapálózásban jól össze rugdalta…végül kabát nélkül üvöltve a vállamon vonultunk ki…a gyerek hangosan, én magamban üvöltöttem, hogy a föld a hátán nem hordott még ilyen elkényeztetett kis majmot… Nem vagyok rá büszke, de a határozott mozdulat nyitott tenyérrel megtörtént a fenékre. Jó kis belépő mi?!


A szülők persze ezt a jelenetet nem látták, viszont előtte félrebiccentett fejjel sajnálkozva néztek minket és gondolták- „de jó nem csak az enyém ilyen” … „vagy legalább most nem az enyém csinálja” … Az óvónők pedig tutira kő-papír-ollóztak, hogy ki legyen első nap amikor viszem …

Én pedig azon civódtam, melyik oviba írassam át. Persze hazáig treníroztuk a gyereket a helyes magatartás szabályokkal, szigorú csoki és egyéb extrák megvonása bekövetkezett, Karácsonyig semmi jutalom és társai nem voltak, delelés mindennap stb. Kicsit el volt kanászodva a fiú…

Ma volt ez a nap, a fiatal veszített, ő volt ma … Tündéri kedves volt, rugalmas, nem kellett benn ülnöm, kinn a folyosón vártam három órát… simán otthagyhattam volna, de ha eljövök, tuti rosszul éreztem volna magam, mi van, ha mégis kellenék. Persze nem kellettem.

A gyerekem boldogan és magabiztosan vetette bele magát az újabb közegbe, amit meghódíthat. Jól érezte magát, tanulta a szabályokat, szokja a rendszert. Még nem ebédelhetett ott és a delelés is itthonra maradt.

Az udvaron való játszásból a többiek fel mi a kocsi felé vettük az irányt … hagos sírással a vállamon „ééén neeem akkarook haza menni” … én most nem üvöltöttem, csak boldogan vettem tudomásul, megértünk az óvodára, egyfajta elválásra … hivatalosan is beléptünk hát a „tegyél le” korszakba.

Amennyire szorongtam nyálas romantikával, hogy úristen, hogy fogom túlélni, hogy ovis, hát sehogy, örülök. Hiányozni fog és biztos nehéz lesz még egy darabig, hogy mással van, de elérkezett az idő. Néha azt gondoltam, lehet hamarabb kellett volna intézményesíteni, bölcsi, játszóházas délelőttös ilyesmik, de most úgy látom jó ez így.

Elmúlt három, itthon mindent megkapott, amit kellett és amit lehetett, biztos vétettünk hibákat, de az is kell. Elérkezett az idő, hogy most a tárasival hibázzon, ott is megtanuljon teljesértékű lenni, megismerni egy másfajta szeretetet, megismerje milyen ő ha én nem vagyok – ott.



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!