Sokat gondolkodtunk még a kicsi érkezése előtt, hogy hogyan legyen a találkozás abban a négy napban, amíg oda leszek a kórházban. A nagy és az én találkozásom, a nagy és a kicsi találkozása, és majd a hazaérkezés… A találkozások aztán máshogyan alakultak.

A kicsi és az én első találkozásunk időben sajnos eltolódott, de nem fáj a szívem, mert a mosdás után rögtön megkapta apukája. Én sajnos aludtam, a mi különleges születés utáni nagy összeölelkezésünk elmaradt, de apának és neki voltak szép közös perceik együtt.

Úgy döntöttünk, a nagy mindenképp bejön a kórházba, mert én belehaltam volna, ha nem látom négy napig, és azt hiszem ő sem viselte volna jobban. Vittem az ajándék egy részét, amit a kistestvére „hozott” neki, de ajándék nélkül is igen megható volt az a pillanat, ahogy a nagy ösztönösen simizni és puszilni kezdte a babát a folyosón, amikor először meglátta. Természetesen megkapta az ajándékot is…

Nagyon nehéz volt minden nap elköszönni a nagytól, ki is oktatott az egyik szülésznő/nővér, hogy miért fájdítom a gyerek szívét. Csak nyeltem a könnyeim, mert amúgy én is örömömben csinálom ezt, de nem akartam neki kiselőadást tartani arról, hogy vajon mennyire és milyen módon rázná meg pszichésen, ha csak úgy négy napig nem látna … Egyébként, meg a mi gyerekünkről ugyan hagy döntsünk már mi.

Azt hiszem, főleg így utólag, ez volt a lehető legjobb döntés, főleg, hogy a gyerek nem hülye és másnap már, mikor szóba jött, hogy jönnek hozzám, vette a kabátot.


Nehéz volt ez a négy nap, mert nem csak a férjem miatt, hanem Zalán miatt is azt éreztem, hogy kétfelé hasítottak. Egyik felem repkedett, hogy ott a kicsi cuppogi.

(Ja igen, kamu, hogy nem indulhat be a tej a császártól, másnap délelőtt kaptam meg a kicsit, aki rögtön vágta mi a dolga, és a „betárazott” előtejjel a pocijában tért nyugovóra mellettem. Ja és már a kórházban megérkezett az „igazi lakoma” is számára.)

A másik felem meg pityergett, mert a két fiú itthon volt nélkülem. Tudom, hogy butaságnak hangzik, de ennyi együtt töltött év után én már nem tudok lenni a férjem nélkül. És bár Zalán még csak két éve az életem része, nagyon-nagyon nehéz volt nélküle is. Tudtam, és igyekeztem is felkészülni erre, de nem lehetett. Mindegy, négy nap volt, túléltük…

Kicsit csillapította a nehézségeket, hogy ebben az új megyei kórházban nagyon jó sorunk volt. Gyönyörű, új, tiszta, a többség kedves és gondoskodó volt …

Eredetileg azt terveztük, hogy a férjem és a nagy jön értünk. A csomagok száma és az én cipekedési képtelenségem miatt végül a gyerek itthon maradt mamával, mi pedig hárman tértünk haza. A nagy ismét kapott egy kis ajándékot a kicsitől, de a kicsi is és én is kaptam a nagytól.

A babát bemutattuk a kutyusnak is, aki jól megszaglászta, és azt hiszem egykedvűen vette tudomásul, hogy na még egy …

Szóval haza értünk és meg kezdődtek a mézes hetek. Vagyis már csak egy hét, a mamákat igyekeztünk egy napra időzíteni, akiktől nem kértünk egyebet csak kaját… Úgyhogy a hűtő meg lett rakva a rokonság elment, mi pedig végre élveztük a csendet és egymást szuszogását.



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!