Sokan sokfélék vagyunk, vannak, akik úgy nőttek fel, hogy a családban, tágabb-szűkebb körben nem voltak tabuk, kínos kérdések és válaszok, titkok. Mindenki nyíltan felvállalta, hogy kivel mi újság.

Aztán vannak, akik úgy látták szüleiktől, nagyszüleiktől, hogy van, amiről lehet beszélni, és van, amiről nem kell. Bizony olyan család is van, ahol aztán a lényegről tényleg soha nem eshet szó. Az ismerősökkel, kollégákkal, környezetükkel különösen változó ki mit beszél meg …

Érdekes ez, mert régen a több generációs családok esetén az ember életének igen jelentős, lényeges fordulópontjainál a tágabb család az első sorból nézhette végig az eseményeket. Egy-egy új csemete érkezése a családba, keresztelők, virrasztások, temetések, halotti torok, esküvők, ballagások, búcsúk, disznótorok, ilyen-olyan alkalmak adódtak, hogy mindenki lecsekkoljon mindenkit.

Manapság már több hagyomány kikopott rohanó és „elmagányosodó” hétköznapjainkból. A családoknak, a nagyobb, távolabbi rokonságnak már nincs lehetősége szorosan tartani a kapcsolatokat – érthető több okból is. Nem kérdés hát, hogy az ember mennyire szívesen avatja vagy nem avatja be kétévente látott, „elfeledett” rokonokat féltett mindennapjai történéseibe…

Hasonlóan kényes a kérdés akkor, amikor az emberrel olyan nagy dolgok történnek, mint a kiscsoda születése. A kíváncsi járókelő, száz éve nem látott kolléga, vagy csak valamelyik „agresszíven érdeklődő” rokon furakodása. Amikor megérkezik a várva várt baba, mindenki előterem. Segít, tanácsot ad, ajánl, javasol, és kezdődik a rémálom.


Tucatnyi kéretlen szüléstörténet kerül elő, pánikbogár, gyermeknevelési trükk, módszer kerül napvilágra. Az emberek hirtelen valamilyen okból teljesen megzavarodnak, és törnek felszínre a rég el nem mondott tanmesék. Szaftosabbnál szaftosabb beszámolók néha hihetetlen részletességgel a kismamák és kispapák „legnagyobb örömére”. Van, aki szívesen fogadja a „hasznosnak” bizonyuló mondákat, és van, aki irtózik meghallgatni a szomszéd néni 30 évvel ezelőtti szüléstörténetét.

A legrosszabb, mikor a modernkor csodája, a kisded fogadása körüli „szakember” kezd bele a legrészletesebb mesélésbe a saját gyermekáldása körüli eseményekről… és köpni-nyeli nem tud az ember, csak kérlelni, hogy hagyja már abba, mert én még szeretnék gyereket.

Nem könnyű, mindenki átélte már ezt a lázat, amikor jön egy baba, és mindegy, csak hadd legyen közünk hozzá valamilyen formában. Aztán megszületik a saját, és hirtelen egy légüres tér vesz körül mindenkit, már nem fontos a másik, csak a sajátod. Vagy csak addig fontos a másik, míg össze nem hasonlítják valakiével.

Az egyik legközkedveltebb sport, a külön kaszt, a játszótéri anyák rémálma. Egy perce látja és: mennyi idős? és már ezt tudja? ja és mikor kezdte, igeeen az enyém ennyi és ezt tudja… Mint az okostelefonokat. Össze sem lehet mérni két gyereket, minek. Ha csak beszélgetni akar, miért nem kérdezi meg, mennyi az idő, vagy hogy milyen klassz ez a tér …

A rémálom folytatódik tovább, és hova mentek szülni, szoptatod, van tejed, mennyi, fejed, mennyit, fagyó, gyűjtőállomás, milyen cumit adsz neki? miért veled alszik??! és mikor passzolod már le, ja nincs nagyi? vagy nem akaroood??! és a férjeddel jól megvagytok? óóó tényleg és elviszed a gyereket is a nyaralásra? és milyen volt a szülés, húú nekem jobban fájt? és 100 óra volt, és kis tesó? más neműt? mikor? miért ? hova ….. és soha nem lesz vége, mint a babakocsiba bebámuló, influenza szezon közepén is nyálazó „ismerősök” sora sem szakad meg soha, ahogy a “ne a kezét fogd meg, mert azt rögtön bekapja, miért nem érted” emberek sora sem szakad meg…

Hisztis a kismama? Miért? Sok az infó? Sok a kérdés… Az új világszám, hogy hogyan bizonytalanítsuk el a bennünk lakozó ősanya megérzéseit… Kérdezzük meg ismerőseink, rokonaink, és ami a legjobb: netezzünk! 😀

Nehéz helyzet, mert sokak nyernek információt az ilyen fajta közvetlen beszélgetésekből. Viszont sokakat elbizonytalanít. A kórházban terjengő rémhírek, orvosokról, más szakemberekről. A hétköznapokról szóló elborzasztó sztorik, a “hogy milyen nehéz lesz, ha gyerek van”-tól kezdve a “soha többet nem lesz magánélted”-en át az ilyen-olyan bíráló ítéletekig.

Valahogy a sok álarc mögé bújt „okos”, a rengeteg információs felület megöli az egész gyermekvállalás bensőségességét. Persze régen se volt jobb, mikor a radikális anyós leosztotta a lapot a menyecskének a gyermeknevelés biztos törvényeiről, és az sem volt szerencsésebb, mikor semmiről sem lehet tudni és minden élesben derült ki.

A jó sztorik, a könnyen szült, milyen boldog, létezik jó alvó gyerek is, és a nem válogatós a baba sztorik mindig elsikkadnak. Valahogy a fül ebben a témában is nyitottabb a negatívumokra.

Ciki felvállalni, ha nem akkora teher a gyerek, mert akkor biztos nem őszinte az ember. Persze non-stop nem vigyorog mindenki (ha csak nem szed mellé valamit), mert persze van, hogy aggódunk, félünk, szorongunk, de összességében el lehet fogadni a fájdalmat, a kényelmetlenséget, azt, hogy ez bizony melós.

Lehessen már hangoztatni mindezek ellenére a lényeget is, és nem csak anyák napján giccses képekkel, hogy a legtutibb érzés a világon életet teremteni és felelni érte… minden szépségével és nehézségével.

Folyton az aranyközép út, már megint itt cseng. Az embernek a saját szűrőit kell finomítani, hogy mikor mit és miért érdemes meghallgatni. És a legfontosabb, hogy kitől…

Továbbra is azt gondolom, biztos recept nincs. Sem a teherbeesésre, gyermekvárásra, szülésre, gyermeknevelésre – gondozásra. Minden apa-anya-gyerek más és más kölcsönhatás… Csak bosszantjuk és égetjük a lelkünket a folytonos másra figyeléssel, megfelelési kényszerrel. Szerintem a legjobb megoldás úgyis akkor születik, ha magunkra és a családunkra igyekszünk figyelni. Tájékozódásra meg inkább a valóban legideálisabb fórumot válasszuk…






Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!