Császáros szülés – szültem vagy nem?

Azt gondoltam a kórházban, mikor felébredtem a műtét után, hogy tök rendben vagyok, sokkal jobban éreztem magam fizikailag, mint a természetes szülésem után. A félelem, hogy baj van, elmúlt, és a helyére az öröm költözött, hogy mindenki egészséges.

Ez volt bennem még itthon is. Talán egyszer a kórházban az egyik vizites orvos megjegyzése kicsit fura volt, mert kérdezte, mikor szültünk, és rögtön javította magát, azt kérdezte, mikor volt a műtét. De elengedtem, nem ülte meg a fülem…

Hazajöttünk, és nagy bánatomra, nem tudom olvassa-e az illető, de ha magára ismer, az sem baj, vállalom a véleményem. Szóval vesztemre jött a védőnő. Már az első gyereknél meglévő védőnővel sem volt szerencsém, mert az első látogatásnál a szülést követően részletesen beszámolt az ő szörnyű szülésélményeiről.

A mostani védőnőnk fiatal, még nincs gyereke, ami nem lenne baj. Ami felbosszantott, hogy én elmeséltem a rózsaszín kis szülésünket, hogy beindult magától, hogy vajúdtunk, de aztán máshogy alakult, de jól vagyunk, és engem nem bánt, hogy császár lett.

Nem tudom, mi lehet az oka, lehet, zavarta, hogy nem traumatizálódtam, benyögte, hogy biztos jól megrángattak, ő már látott császározást. Kértem, hogy hagyja, és nem is igazán értettem, mire gondol, elkezdtem „menteni” az orvost, magam, hogy vigyáztak rám, és amúgy sincsenek rajtam zúzódások.


És valamiért, bár eddig nem érzetem magam rosszul a történtek miatt, most mégis olyan rossz érzés van bennem. Nagyjából tudtam, hogy mi a helyzet, hol vágnak, mikor, miért, de úgy különösebben nem akartam tudni, hogy technikailag hogy is van ez. Persze a vezérhangya elindult, elkezdtem olvasni, és sajnálni magam.

Haragszom, mert nem hiszem, hogy a gyerekágyas anyukát ezzel kell traktálni. Szociális munkás vagyok, gyermekvédelemben dolgozom, elvileg egy oldalon állok a védőnőkkel, de ezt a lányt most emberileg és szakmailag is nagyon sajnálom.

Nem értem, hogy miért nem tud empatikus lenni, és miért gondolja azt, hogy ha rávilágít a száraz tényekre, azzal segíti a kismama felépülését… Nem mintha addig úgy érzetem volna, hogy bárhová is épülnöm kéne. Persze megrágom, nem leszek depi, csak kicsit elkezdtem sajnálni magam, hogy nagy hasi műtét, milyen szövődmények lehetnek stb. stb.

Jól vagyok, jobban, mint a két évvel ezelőtti szülés után. Ez vigasztal. Vigasztal?! Kell vigasztalódnom?? Én azt gondolom, ez is szülés volt. A közhiedelemmel ellentétben ugyanúgy a pocakomból került elő a baba.

Az más kérdés, hogy eredetileg nem így kellett volna, de segítségre szorultunk és megmentettek minket, és ez a lényeg. Nem véletlen altattak, nem véletlen takarják el a „munkaterületet”, nem kell mindig mindent apró részletekig tudnunk…

Nem értem, mi a franc ez a hiszti megint a császárnál. Ez olyan, mint az anyatej vs tápszer. Nem értem, miért kell minősíteni folyton. Valakinek ez megy, valakinek az megy. Van, amikor a szükség törvényt bont, és van, amikor nincs más lehetőség.

Császáros szülés - szültem vagy nem?

El lehet itt ítélni a nőket, hogy kikerülik, a fájdalmat programoznak, az talán jobb lenne, ha akarata ellenére kinyomja és megutálja a fájdalom miatt. Az jobb lenne, ha nőne a csecsemőhalandóság, meg a sérülések száma, mert hagyjuk anyukákat „vajúdni”? Jobb lenne, ha kockára tennénk a nők egészségét minden áron?

Nem értem miért kell mesterségesen generálni-e körül is a feszültséget. Miért nem lehet egyszerűen hagyni, hogy mindenki úgy élje meg és dolgozza fel a szülést/szüléseit ahogyan tudja. Maximum akkor kérdezni, tanácsolni, ha az anyuka úgy érzi, nem megy egyedül és ő maga kér segítséget, vagy jeleit mutatja annak, hogy segítségre szorul.

Sajnálom a védőnőket, mert egy nagyon intim helyzetben kell egy család bizalmába férkőzniük, és a szülők egyfajta felelősséggel tartoznak még a védőnők felé is, hogy minden rendben legyen. Eleve lehet az embernek ellenérzése velük szemben.

Pláne nehéz a helyzetük, ha még híján vannak a profi szakmai tudásnak, és az érzelmi intelligenciának. A munkám során több védőnővel dolgoztam együtt, furák. (Tisztelet a kivételnek). Mióta a gyerekek vannak, három jött el hozzánk, kettő az enyém volt, egy helyettesített, na a helyettesítő volt az egyetlen profi.

A másik kettő (biztos a végzettségem miatt vagy a képemre van írva, hogy traktálj a magán életeddel) gyakorlatilag simán elmondott magáról egy csomó olyan dolgot, amit nem akartam tudni, és nem is kérdeztem, és még meg is nehezítette az én lelkem, pedig elvileg én lennék az, aki most „segítségre” szorul, vagy legalábbis arra, hogy megkapjam az esélyt, ha segítségre van szükségem, akkor van ez az erőforrás. Most inkább feszültségforrás …






Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!