Susu bolondság, susu szerelem … Amikor a másodikat vártam, tudtam, hogy szeretni fogom, ha nem is ugyanúgy, mint az elsőt, de ugyanúgy az életem lesz. Így is lett. Viszonylag zökkenőmentesen túlléptem azon, hogy ő nem természetes úton született, hanem segítséggel, mert szüksége volt rá, ahogy nekem is. Jól jártunk, egészségesen megúsztuk.

Azt hiszem, itt változott meg minden. Elmaradt a hab a tortán, az ősanya érzés megélése helyett átaludtam, a tizenöt perc múlva a kezemben tartomból hat órával később láttam meg az én alvó, tiszta, jól lakott kisbabám.

Fájt, de az öröm nagyobb volt, hogy ő is és én is életben maradtunk. A nagynál a figyelem az ováción volt, hogy úristen, gyerekem van, anya lettem, most pedig úristen, anya maradtam, életben vagyok…

Nem törődtem vele. Miért is tettem volna, jól voltunk, boldogok. Aztán most, hogy szóba került a bölcsőde, megint előjött ez a bűntudat. Ő nem azt kapja, miért nem azt kapja?!

Ő nem úgy született, nem csak az övé voltam az első évben (sem), ő nem maradhat itthon három éves koráig, ő az én érzésem szerint nem azt kapja, amit Zalán. Persze tudom, hogy ez butaság, mert neki az a természetes, hogy van egy nagyobb testvére és nem tudja, milyen az, amikor csak ő van.


A romantikus énem megmagyarázza, az első szerelem az első gyerek, a mindent elsöprő fergeteges nagy szerelmem, aztán az igazi a második, amikor lassan indul, de annál intenzívebben és hosszabb ideig perzsel. Tudom, hogy nem szabad negatívan tekinteni semmit, hiszen minden éremnek két oldala van.

Az, hogy ő második és van egy testvére, egy óriási ajándék, Zalánnak is fantasztikus, hogy lesz, aki olyan mint ő, az én kisfiam, lesz örökre egy testvére, mikor mi már nem leszünk. Természetesnek veszik, hogy egymás életének a részei, emiatt nem szabad szomorkodni, mert Susukát is annyira szeretem, csak másként, másért.

A negatív rész, hogy nem lesz itthon három évig, és nem biztos, hogy annyira készen áll majd kétévesen a közösségre, de biztos vagyok benne, hogy majd abból is rengeteget profitál, ha hamarabb kerül közösségbe.

Én visszamegyek dolgozni, ami valószínűleg jót tesz majd, mert nem lesz időm ezen agyalni, és sírdogálni. Újra megtalálom magamban a munkát is, a sikert, a hasznosság érzését. Az élet rendjét elfogadom, ami ellen harcolhatok, de nincs értelme.

Valóban a pozitív irányba kell haladni, mert abból születnek a jó dolgok.

Az ember sokszor vágyódik az állandóságra, szereti, mert kiszámítható, stabil, nem okoz meglepetéseket, kényelmes, mégis szükség van a változatosságra, mert az változást hozhat, legyen szó akár apró pici dolgokról, vagy barátságok születéséről, vagy egy új lehetőségtől.

Talán pont ez a jó a változatosságban, a változásban, igazán értékessé teszik a már állandó dolgokat életünkben.

Azt hiszem, szert tettem egy új barátra … és ez izgalmas, pozitívan erősít meg, amire azt hiszem régen volt már ennyire szükségem. Sok félelem van most bennem és kicsit szürkének látom magam.

Vicces, fém allergiám van, mégis vettem magamnak egy fülbevalót, sohasem hordok fülbevalót, de (és nem extrém, orvosi fém, sima kis kő, úgy éreztem, ki kell próbálnom, hátha ezt bírja fülem) úgy éreztem, kell valami új, valami, hogy éljek… hogy érezzem, hogy élek … bejött a fülbevaló … remélem elég.

Susu bolondság, susu szerelem, hálás vagyok a kisebbik fiamnak, mert olyasmire tanított, amire a nagy nem, hálás vagyok az új barátoknak, mert olyasmire figyelmeztetnek, amire már a régiek sem emlékeznek …



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!