Már a „fiús” anyává válásom előtt is szerettem az eb-t, vb-t, a klubfoci annyira nem érdekel, az csak a pénzről szól. Az eb az viszont más, itt Európa találkozik! Imádom.

Zalánnal különösen izgalmas focit nézni, sokszor nem érti, miért ugrálunk fel örömünkben a kanapéról, vagy emlegetjük a macskát, aki rúgja meg. A legnagyobb élmény azonban az, hogy már ő is tudja és mondhatja is egy ilyen rangos eseményen: Hajrááá Magyarok!!

Szuper érzés, hogy ezt és most és így éljük át együtt. Nem vagyok nagy híve a döngessük a mellünk és a külsőségek alapján fitogtassuk a hova tartozásunk, ellenben nem tudom megnézni könnyek nélkül azt az összefoglalót, amiben az a sok szép gól születik, amiket a mi hazánk fiai rúgnak.

Ahogyan az Olimpiai közvetítéseket is megkönnyezem, amikor aranyat nyer hazánknak az a sok sportoló, aki éveket küzd ezért. Jó dolog elmagyarázni a gyereknek, hogy az a sok bácsi, aki a másik bácsi hálójába rúgta a labdát, olyan, mint mi, minket képvisel és milyen ügyes és magyar.

A kertben így hát a rúgjad, ez az, passzolj, juhé egyre többször és hangosabban hangzik. A nagy fiunk ügyes, jó labdaérzékkel szaladozik a kistestvéréhez képest igen nagy labdával. Passzolj!


Anya is passzol fejben. Vannak azok a helyzetek, amik ellen nincs mit tenni. Csak méltósággal kell és lehet viselni. Rágódhatunk rajta, emészthetjük magunk napokig-hetekig, de ha nincs megoldás, vagy olyan, hogy nem mi nekünk kell megoldani, néha kell- van ez a gomb, hát meg kell nyomni. Majd az idő, vagy a nálunk illetékesebb személy megoldja. Mi meg csak passzoljunk.

Ami természetesen nem könnyű, mert van, hogy elönt a tehetetlenség, a pulykaméreg, amikor az ember dühében már csak sírni tud, a legvégső esetben pedig azt sem. Keressük fel hát a „zenmesterünk” magunkban és próbáljunk lehetőséget találni a feloldásra.

A görcs csak még nagyobb görcsöt szül, ostoba szavakat, bántó helyzeteket, amiből mindenki csak vérző sebbel és nagy-nagy bánattal és még nagyobb haraggal kerül ki. Van értelme mindig a szélmalom harcnak? Tényleg nehéz megadni magunk, és fehér zászlót lengetve, azt mondani, kész ennyi, segíts, oldjuk meg, vagy hagyjuk, és majd megoldódik, de én most elfáradtam …

Nem akarom elhinni a közhiedelmet, miszerint nehéz kimondani a szeretlek, ne haragudj, bocsánat, gyenge vagyok, segíts, kérlek szavakat. Persze az sem jó, ha az ember folyton megadja magát, de néha nem olyan nagy tragédia megmutatni, minden ember sérülékeny és törékeny. Talán akkor segítség is érkezik és a másik is meghallja, amit meg kell, még ha nem is mondtuk ki hangosan, csak akartuk, hogy halljanak.



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!