A nagysikerű, ismeretlen szerzős „partner-elmélet” cikk margójára. Nagyon szép gesztus! Rá is fér jó sok férfira, szerintem. Ellenben nőre is, rá férne az ellentettje.

Nem szeretnék általánosítani, akinek nem inge, ne vegye magára. Azt gondolom, sokan nem rebegnek minden nap borzasztó nagy köszönömöket, amiért a férj bemegy dolgozni, kicseréli a házban a kicserélni valót, elviszi az autót a szükséges helyekre, lenyírja a füvet, foglalkozik azzal, amivel a „szerepe” szerint kell.

Megint úgy érzem, hogy a sok férfi és női szerep össze van kuszálva, és megy a szájkarate, hogy kinek a „munkája” fontosabb, kinek a feladata micsoda.

Olyan klassz lenne, ha mindenki látná, hogy nem az a fontos, ki mennyi feladatot teljesít, hanem úgy anblok mindenki csinálná a dolgát, hiszen ugyanazt a szekeret toljuk, szerencsés esetben ugyanabba az irányba. Egyszerűen sohasem értem, miért kell a hétköznapi Macskanőnek és Batmannek mindig versengenie.

A hétköznapokban miért van az, hogy férfi-nő folyton küzd egymással, kinek fontosabb a munkája kinek jár több hála. Ideális esetben mindenki ugyanazért küzd, ugyanaz a cél.


Így hát semmi más dolgunk nem lenne, mint rendszeresen vállon veregetni egymást, hogy ügyesek vagyunk, mert ha már eldöntöttünk, hogy ugyanazt szeretnénk, akkor hozzuk a maximumot és mindent beleadunk együtt, nem többet, nem kevesebbet, mert a kettőnk munkája hozza létre az egészet.

Semmi feminizmus, semmi sovinizmus, de kellene, hogy tényleg az íródjon a fejekbe, senki sem több vagy kevesebb, mindenki a maga nemében, értékeiben fontos.

Azt hiszem, ez olyan, mint a gyereknevelés szempontjai van, amit a nő, és van, amit csak a férfi képes megadni a gyerek egészséges, teljes értékű fejlődéséhez. Így lett kitalálva, ez a rendje, persze vannak azok a helyzetek, amikor rugalmasnak kell lenni, és vannak is lehetőségek.

Összességében azonban szerintem tényleg az lenne a szerencsés, hogy ismerjük el magunkat, egymást, és még ha fáradtak is vagyunk és azt érezzük, senki még csak kutyába sem vesz minket, rá kell erőszakoljuk magunkat a gondolatra, csak azért, mert ő is hulla fáradt és nem hordoz minden nap körbe, mint egy véres kardot ragaszkodása, csodálata, hálája és szerelme jeléül, mégis ő is felkel korán, bemegy, intézi -csinálja értük, értem, egymásért, én pedig ugyanúgy felkelek megcsinálom és folytatom ahogy ő is.

Persze mennyivel könnyebb lenne motiváltan, mindig kicsattanó jókedvvel, és harsányan hangoztatva, hogy mennyire csodálatos mindenki, de nem vagyunk ilyenek.

Sokaknak az a berögzült szokása van, hogy nincs pozitív visszacsatolás, dicséret, megerősítés, ha minden jó, akkor nincs szó, ellenben ha valami nem tetszik, az rögtön kiderül.

Talán ez lehet a baj, annyira megszoktuk már a hétköznapokat, néha annyira elfelejtjük már, hogy miért van az egész, hogy elfárad a szem, és eltéveszti a célt, elfárad a torok, nincs elég erő a lélekben kimondani, meglátni, meghallani a másikat és elmondani a másiknak, hogy köszönöm.

Mégis ott a non-verbalitás, apró gesztusok, amikre élesen rá kell látnunk, meg kell hallanunk, mert egymásért vagyunk.

Én megfőzöm a kedvencét, ő megveszi a kedvencem, és még ha csak annyi erő maradt, hogy csak megfogjuk egymás kezét, érezzük, ő az enyémet, én az övét kerestem.



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!