a kisgyermeknevelőhöz, az óvónénihez, a dajkához, a dadákhoz, a kisegítő nénikhez, bácsikhoz… Mindenkihez, akik szeretettel veszik át reggel tőlünk a kicsikéinket.

Azokhoz, akik őszinte szívvel és nem fáradsággal gondoskodnak, vigasztalnak, megnyugtatnak, megnevetettnek, játszanak, megsimogtanak, megtörölnek, elaltatnak, felébresztenek, megetetnek, várnak és útra bocsátanak, a kicsikéinket és minket…

Ma munkába menet rohanva, de agyalva azon gondolkodtam, hogyan csinálják. Nekik is családjuk van, háztartásuk, gyerekük, félelmük, aggodalmuk, pénz gondjuk, életük.

Mégis minden reggel szeretettel fogadnak minket és nyugtatnak, napközben emailt dobnak fotóval és megnyugtató szavakkal, már alszik, evett, nevet, szeret… Hogyan csinálják?

Vérprofizmussal engem szoktatnak le és nem a kicsit be. Nem a nagyot vissza, hanem minket, szülőket ápolnak. Ne féljünk, merjünk bízzunk meg bennük.


Tudom, vannak kivételek. Mi szerencsések vagyunk, mind a két gyerek olyan helyre került, ahol nem kell féljek. Nincs mesterkéltség, nincs külső és belső közt kontraszt. Ez, azt hiszem, az igazi biztonság érzet.

Őszinte belülről fakadó ösztönösséggel óvja, neveli és szereti, szoktatja a rendszerhez a gyereket. Nincs nyünyögés meg cukormáz, és ez nagyon jó.

Működik a gépezet. Zajlik a hét, egyik a másik után. A szürkeséget elkerülendő, kitaláltam, elmegyünk, csinálunk valamit együtt. Falmászás, a két kölyök mindenhová képes, gondoltuk, ezt biztonságos keretek közé helyezzük.

A kicsi ugyan még csak a szivacsok közt ugrált. A nagy és apja beültek és felmásztak vérprofin. A hétköznapot megtörve kipróbáltunk valami jót, valami mozgást együtt. Azt hiszem jól sikerült.

Jövő héten mi jövünk. Kell érezzék, nem csak az oviban/bölcsiben történnek klassz dolgok. Igen, azt hiszem, kicsit máris irigy és féltékeny vagyok, hogy többet vannak nélkülem …

Most alvás és csönd. A napok gyorsan eltelnek, és sok mindenről lemaradunk. Festés, játék, új szavak, de mégis olyan jó érzés, hogy nélkülünk is megállják a helyüket, de még hogy.

Hiányoznak, de megéri. Fejlődnek, új dolgokat tanulnak, kortársak közt vannak. Megtanulják, milyen együtt élni másokkal. A mi számunkra pedig pompás visszaigazolás, hogy szerethetők, izgalmas, okos gyerekek. Ennél nagyobb elismerés nem is kell.

Hálás vagyok, hogy a sok nehézség ellenére, ami manapság mérgezi a családok életét, igenis vannak még olyan elhivatott szakemberek, akik tudják, hogy a legnagyobb érték a gyerekekben van.

Tudják, mekkora a felelősségük, hogy a csiszolatlan gyémántokkal hogyan kell bánni. Segítenek nekik, nem megtörik őket. Elismerik és támogatják azt, ha egy gyereknek van személyisége, egyénisége. Meg akarják ismerni és megszeretik, ez az igazán pótolhatatlan érzés, mert a gyereken keresztül a családunk felé nyitnak és a családunk részei lesznek.



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!