Az időszámításunk, mármint az új, Zalán születésével napra pontosan ma két és fél éve kezdődött. Sok idő, bizonyos szempontból pedig mérhetetlenül kevés idő telt el.

Annyi, hogy már a kicsi is itt van, négy nap múlva hét hónapos, itt van és ma felállt. Visszavonhatatlanul elhagyta csecsemősége szinte minden vonását egy szempillantás alatt …

Már próbálkozik, pár napja nyomul, erőlködik, kúszik ezerrel, négykézláb, hinta, de tegnap rajtam megtörtént, felhúzta magát és az a nevetés, sikongás, hogy sikerült, még mindig hallom. Győzködtem, magam, őt, ne, nem lehet, még pici vagy, „másznod kell, azt mondta a szakember is” … ma viszont a kanapéról néztem végig élesben, ahogy felkapaszkodott a legalsó lépcsőfokra és felhúzta magát.

Két nappal ezelőtt a kanapén négykézlábból ült meg, csak egy másodperc volt, de az arcán hihetetlen volt az az öröm … Zalán sosem csinált ilyet, ő állásból tanult meg ülni és később is állt fel.

A második elsőm folyton produkálja a kettőnk elsőit… Lám, mi próbáltunk hasonlítgatni, de nem kell. Gergőci teljesen más, mint Zalán, és ez így tökéletes.


Részemről nagyon megható, hogy vége … a kicsi is önállósodik, már ő sem az én „kizárólagos” kicsikém, már bőszen folyik a hozzátáplálás, bár borzalmasan finnyás, nem halna éhen nélkülem. Kapok, kapunk kimenőt, kúszik, játszik, gajdol, reklamál.

Zalán egyre többet és kifejezőbben beszél. Dagadok a büszkeségtől. Ideje, hogy én is elkezdjem és igazán folytassam az önállósodást. Véget ért az utunk egy szakasza. Több szempontból is.

Sok mindennek és egy előző utazásnak köszönhetően sok batyut sikerült lerakni, kipakolni, rendet tenni magamban, sok mindent segít másként látni. A megkezdett tervek, a lenyelvvizsgázok, kicsit hagyok teret magamnak, más emberekkel lenni, gyakran randevúzni a férjemmel, és egy kicsit belülre is figyelni – nagy meló, de megéri – úgy látszik, teljesíthető.

Egy két szépecske ruha, fodrász, kozmetikus, testedzés, sok-sok beszélgetés a férjemmel, újra és újra kitárulkozva, hogy kinek mire van szüksége, segít.

Megtalálni magunk, keresni kell újra, és újra célokat kitűzni, teljesíteni, megerősítést találni, nehéz. Jó dolog feloldódni az anyaságban, ha tudjuk kik voltunk előtte és tudjuk, kik vagyunk mellette, és kik szeretnénk majd lenni, amikor nem az lesz a főfoglalkozásunk, hogy itthon vagyunk anyaként.

Elsősorban anyák maradunk örökre, hiszen azzal, hogy megszületett az első gyerek, minden megváltott, megszülettünk mi is. Csak majd leszünk dolgozó nők és anyák, ovisok anyukája, kiskamaszok anyukái stb., és újra és újra kell magunkat definiálni.

Mert amire szükségünk volt huszonévesen, az közel sem az, amire most, harminc felett szükségünk lenne/van. A férjünknek és a gyerekeinknek sem mindig ugyan arra lesz szüksége. Munkás ezt belátni, követni és igazodni, ahogyan az is, ha hibázunk, be kell látnunk és változtatnunk kell.

Néha befordul az ember, és sajnálja magát még, ha egy kívülálló ember számára érthetetlen is, hogy ugyan mi baja, hiszen így meg úgy. Nem látunk egymásba és nem ítélkezhetünk. Nem könnyű mindig kiegyensúlyozottnak lenni és nem is lehet mindig száz százalékos az emberlánya. Fontos megtalálni azt, kinek akarunk és kinek kell igazán megfelelni, és mennyire „kell” egyáltalán másnak megfelelni?!

Mindenki a saját útját járja, mindenkinek más van a táskájában és más az erőnléte, amivel azt cipelnie kell, mások a célok és mások az útitársak, és minden út más …

Kérdés, a cél számít-e, vagy az, ahogyan végigmegyünk az úton. Boldogan, vagy csak mert muszáj, hogy elérjük a célt, ami a boldogság?!



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!