Nekem ilyenkor is csak egy valaki hiányzik igazán. A mamám. Ő érte gyújtok itthon mécsest, és jelenik meg hiánya „láthatóan”, mert ő az akire minden nap gondolok, aki még most is része az életemnek pedig már tíz éve, hogy elment.

„Megszületünk, megöregszünk, elmegyünk, csak az eszem ne menjen el soha…” – mondta mindig.

Gyerekkoromban sokat jártunk a temetőbe, a szülei, testvérei, férje sírjához. Nagyon szerettem ott lenni. A falu végén a főút mellett van a temető. A közepén egy domb, várrommal és hatalmas árnyékot adó fákkal. Igazán békés, nyugodt, mégis izgalmas hely. Tele történetekkel és titkokkal, mindig kérdeztem őt, ki kicsoda, kivel mi történt és miért halt meg …

Fontos szertartások sora fonódott össze a temetővel. Majd mindennap mentünk biciklivel. Amíg kicsi voltam, ő vitt a csomagtartón, hatalmas nagy csomagtartója volt kerékpárjának, az én szemem legalábbis úgy látta. Szorosan bújtam hozzá, és szorítottam homlokom derekához – éreztem otthonkája puhaságát, illatát – úgy öleltem át, érezve, biztonságban vagyok.

Kézzel rángatható kúttól hordtuk a vizet, még most is hallom a nyikorgását, és érzem a vasas víz illatát. Nagy sírok, tele szebbnél szebb virágokkal. Minden virág szépen ült a helyén illettek egymáshoz. Girbe-görbe rövid ujjaival olyan könnyedén fésülte a homokot, rendezgette a virágokat sehol egy szál gaz, mintha ezzel pótolta volna a simogatást, az ölelést vagy pusztán a szerettei érintését.


Sokáig hittem, a világ legszebb helye a temető. Egyszer Mindszentkor, már korán kimentünk a temetőbe, feldíszítettük a sírokat. Hatalmas vázák tele gyönyörű nagyfejű krizantémokkal. A sírok szépen felgereblyézve, néhány fenyőág, a sírok széle körben apró virágokkal, mécsesekkel díszítve, ez a gyerekek feladata volt. Haza mentünk enni és felmelegedni, megérkeztek a testvérei és együtt mentünk ki újra a temetőbe, gyertyát gyújtani.

Már besötétedett, még élt akkor legkedvesebb testvére, kisétáltunk a temető elé az út túloldalára a kocsijához valamiért. Ahogy visszafordultam és megpillantottam a sötétben a kistemetőt, ahogy ezerszám égtek a gyertyák és a mécsesek, megvilágítva a sírokat és a sok-sok virágot, mintha a mennyország költözött volna le. Amíg a szem ellátott messze tűnő fehér fényesség, a temető mintha egy méterrel megemelkedett volna az ég felé, úgy tündökölt.

„Feltámadunk”, áll a kapu felett, ezért is díszítjük fel a sírokat, ha feltámadnak szeretteink a szép sír a sok virág hűvös illata fogadja a feltámadt rokont és barátot sok gyertya melegíti fel lelkük és lelkünk.

Ma már tudom, nem kell ahhoz kimenni a temetőbe, és a sírok mellett sóvárogva sírdogálni, hogy mindig együtt lehessünk, azokkal, akik igazán fontosak a számunkra.

Itthon a melegben, pislákol a mécses, a gyerekek kacaja veszi körbe, rá gondolok és a többiekre, akikkel már fizikailag nem tudok osztozni örömben, szeretetben, most kicsi bánat van bennem hiányoznak …ilyenkor ki is lehet mondani – mert „most van itt csak az ideje”?!



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!