Annyira izgatott vagyok, hogy azt nem tudom elmondani. Kisebbik gyermekem a pocakban fantasztikus kis fickó. Szépen fejlődik, izeg-mozog, jó gyerek. A nagyobbik idekinn meg aztán a non-plusz ultra.

Túl egy újabb fogzós perióduson, a nagy és kis frontok nyűgén, egyszerűen nem tudok betelni vele. Egyszerűen így telik minden napom, hogy benn mocorog a kicsi, és látva a nagyot, folyton könnyszaporító érzésekkel telve nézem, hogy nemrég még a nagy volt benn, most meg minden nap van valami új tudomány, vagy még jobban tudja az eddig elsajátított fortélyokat.

Nem akarok beképzelt lenni, de mégis olyan hihetetlen. Látni egy kis csodát napról napra fejlődni, okosodni nagyon pompás. Másrészt ott van egy kis kérdőjel mindig. Jól csináljuk?

A múltkoriban bevezetésre került egy újabb szabály. Látva, hogy, ha már megérti a mikró és az étel összefüggést, a csicsika megyünk delelni, és indul a lépcső felé összefüggést, akkor ideje a tedd a kockát a helyére felkiáltásnak is. Nem beszélve róla, hogy kerekded alkatommal nem sokáig fogok folyton én pakolni.

A másik, hogy egy ilyen okos nagyfiú simán szoktatható már ilyesmikre is. Persze van, hogy összejön, vagy hogy nem, de már a kis sikerek is sikerek. – Tudom ez egy pocakos napló, de úgy gondolom, belefér, hogy a kinti gyerekről is írjak, hiszen ő igazán nagy hatással, befolyással bír pocakos-létem minél felhőtlenebb voltára.


Úgy tartjuk – ahogy azt tanítónk is megmondta – három éves korig odaadó szülő, odaadó gyereket kap később vissza. Ennek szellemében (is) igyekszünk gyermekünk szükségleteit legjobb tudásunk szerint, a normális kereteken belül lehetőségeinkhez mérten kielégíteni.

Ám úgy gondolom, időben kell cselekednünk és bizonyos szabályokat bevezetni. Alap a saját és környezetre veszélyes szituációkkal összefüggő szabályok felállítása. Ezt ki lehet egészíteni azzal, hogy ugyan kap teret a gyerek, minden pszichés és fizikai jóság is jár neki, de szerintem nem kell hagynunk, hogy a fejünkre nőjön, és arról szóljon minden, hogy a gyerek…

Nem tiltom ki a nappaliból, kap pár polcot, dobozt, és ha már nem játszik pakoljunk el. Kicsit meguntam a játékgyár robbant a nappalinkban-t, hogy nem jöhet senki váratlanul, mert ég a képem.
Azt hiszem, fontos, hogy a gyerek lássa, mi is törekedünk egy rendszerben élni, nincs lábas a hálóban, és nem lógnak minden honnan a cuccok.

Persze az ember nem tud mindig tipp-topp lenni, és én sem vágok eret, ha lett egy kis kupi. És hiszem, hogy a tárgyak értünk és nem mi a tárgyakért, de azért egy rendes élhető környezetre vágyni nem feltétlenül bűn még akkor sem, ha gyerek él a házban.

Persze nagy meló, időben több összekönyörögni a gyerekkel a kockát, de azt gondolom, hosszú távon megtérülő befektetés. Ráadásul, ha kinn lesz a kis tesó, ő lesz a legnagyobb hajcsár, miközben összepakoltat a testvérével.

Úgy érzem, ha egy életkornak megfelelő és a gyerek habitusát is szem előtt tartó jól megkonstruált szabályrendszert sikerül kidolgozni, amit a család életében jelenlevő (fő szabotőr nagyik, aki majd én megcsinálom szegény kis irinyom mégpici tyutyutyuuutyu) személyek felelősen és következetesen betartanak és betartatnak, akkor azért ez nem is lesz olyan borzalmasan nehéz dolog.

Van vajon szabály, hogy mikor jöjjön a szabály? Úgy értem, persze van egy sor piros betűs tiltás, ami amint mozdul a gyerek, és kárt tud tenni magában vagy másban, bevezetődik, de mikor egészséges szabályok közé nevelni a gyereket. Hangozhatna a parlagon nevelőktől, hogy majd ráér ovitól rendszerben élni!? Sülhet el rosszul, ha vannak szabályok?

Persze én nem, azt mondom, hogy meg se moccanjon, és ne játsszon úgy és annyit, amennyit, de rossz az, ha van elvárás? Főleg később, amikor már a teljesítmény még kézzel foghatóbban lesz mérhető, kell mérni?! …. Amikor nincs letolás és nincs dicséret? Amikor nincs pozitív megerősítés, csak jóváhagyás? Amikor van pozitív megerősítés, de lehetne még jobb is? Amikor minden elmegy és nincs büntetés?

Mekkora ez a meder, és mikor kezdjük el kialakítani, hogy bizony vannak szabályok, amiket be kell tartani, teljesíteni kell, és ha jól teljesítetted, megdicsérünk, és még jutalmat is kapsz, vagy csak konstatáljuk, hogy ez a minimum… Hol van vége a belső motivációnak és kap rá a gyerek, hogy már nem elég a szülő mosolya és az ő belső elégedettsége, hogy jól csinált valamit, vagy csak csokiért csinálja …

Amikor a gyerek cuppogva este oda bújik, azt érzem, azt hiszem, jól csináljuk, amikor üvöltve hisztizik, mert nem lehet valamit, akkor nem érzem mindig ezt, amikor összepakol, amikor úgy mászik mint a nagyok, és aggódom, le ne zúgjon, de menni akar, és én büszke vagyok, és a csúszdán lecsúszva is az én tekintetemet keresi elismerő mosolyért, azt hiszem, most minden jó…



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!