Esetünkben a következő képet idézném a címhez, a Szaffiban, mikor a gonosz parókás bácsinak hű szolgája ki kell nyissa a csapot a fején, hogy kieressze a gőzt…

Egy olyan rendkívüli és bonyolult, összetett probléma járja most körül életem, hogy muszáj írnom erről. Megmondom mi az igazság, már nem a hiszti ügyben, mert az szerintem csak – hogy klasszikusoknál maradjak – odaát van. Szóval az igazat megvallva, hormonokkal dúsított anyai szívem nem engedi, hogy ne nyerjek feloldozást. Az önvád és a bűntudat alól, mert nem vagyok/voltam/leszek elég türelmes, odaadó, engedelmes.

Félve a büntetéstől, mert dagad a keblem a büszkeségtől, hogy milyen klassz, stramm, vagány jófej fiunk van, emlékeztettek az égiek, ő is csak ember – gyerek. Így hát nekünk is jár a cikifaktor.

Elfelejtettünk/tem egy igen fontos tényezőt, hogy mit nem tudnak olyan nagyon tökéletes kisgyermekeink, ami a felnőtteknek túl jól megy. Egyszerre többféleképpen kommunikálni, mindent, azonnal, árnyaltan, hatásosan, gyorsan, egyszerűen.

Nálunk, ha elszakad a cérna a postán sorban állás 50-ik percében, mert a számláról is számla kell, vagy a kúton az összes hely foglalt és rittig most kávézik, eszik, tojik ahelyett, hogy elállna, mielőtt beül valahova két órára, a pirosnál, a dugóban, éhesen stb., az összes nemzetközi verbális és non-verbális jelet, jól bejáratott, cifra káromkodást, versikéket és pofavágásokat, cancogást, minden effektet, ami kell. Amiből egyik felnőtt a másikról pontosan tudja, hogy na hamarosan itt az a pont, amikor nincs tovább.


Bár megvallom, néha nekem is jól esne üvöltve kitörni, lábamat nekivetve valaminek toporzékolni és elszíneződött fejjel keservesen hörögni, hogy ugyan miért, miért most kellett az éppen aktuálisan bosszantó emberi lénynek pont ide vetődnie elém.

De nem lehet, mi konszolidált európai, jól nevelt kulturált emberek nem teszünk semmit, állunk és csendben vágjuk a pofákat. (Jó esetben.)

Na, ezt nem tudja még a gyerek. Meg azt sem tudja még, hogy este, amikor már hulla fáradt, és technikailag fogalmunk sincs, hogyan lehet még nyitva a szeme, de még egy autó, még egy mesekönyv, méééég valamit, a sok akrobatikus bemutató után kellll anya, mert még nem vagyok ám álnmoos.

Ő nem tudja kimondani, mennyi minden történt, és még annyi energia van, amit ki kell sütni, hogy csak na. Ezt felejtettem/tük el, és nem értettük, mi a baja ennek a gyereknek, hogy máár megint semmi nem jó. 🙂

Arról nem is beszélve, hogy néma csendben, nyikk-nyakk nélkül viselje a növésével járó kellemetlenségeket, a környezeti hatásokat, és egyébként mindent, amit mi felnőttek szintén ki tudunk fejezni érthetően, ezerféle módon…

Igazán ami nehéz ebben a helyzetben, hogy a rengeteg tanulmány és okosság, meg persze a nép, aki mindent tud a hisztiről, a nyűglődés külön válfajairól és annak kezeléséről, semmit nem kell hogy jelentsen. Csak a szokásos frusztrációs lehetőség, hogy na tuti, hogy vagy én vagy a gyerek hülye és elrontunk valamit…

Mert hiába működik valami egyik szülő-gyerek triónál, a másiknál semmit nem fog, vagy lehet, hogy egyszer bejön egy trükk, de máskor csak még hangosabban fog üvölteni.

És elhangzanak a hangos sóhajok, és lesújtó pillantások a környezetünktől, amitől meg mi leszünk hisztisek, és a hisztis gyerek – hisztis apa – hisztis anya összetevő már garantálja is az élményt.

Semmit, de semmit nem érzek dühítőbbnek, amikor a csendes nép néz. Mi a f….t néz. Mintha az ő gyereke nem lett volna ilyen korszakban, mintha ne lenne ez egy teljesen normális dolog, hogy a gyereknek valahogyan meg kell tanulni kifejezni önmagát, és ez az egyik (nem jó) de út arra, hogy akaratát érvényesítse, vagy manipulálja az éppen aktuális áldozatát.

Igen, valóban rossz látvány a hempergő-visító, a szüleit rugdosó, üvöltő, a hangosan buta vagy apát kiabáló, vagy még sorolhatnám, melyik család meddig hagyja elfajulni ezt a témát, és persze nehéz, mert én sem rajongok érte, ha üvölt a gyerekem a boltban 8 ezer ember közt.

De ráleltem a békére, nem fogok emiatt kiakadni, üvöltsön, majd abba hagyja, a más gyereke is szokott, erősödik a tüdeje, legalább tudják, hogy itt vagyunk stb. Ilyesmikkel nyugtatom magam, mert nincs értelme leállni az eszét vesztett kicsi kinccsel vitázni, meg se hallja, nem is akarja, nem is érdekli, és egyébként már ő se tudja réges-rég, mi a baja, de következetes, nem állhat le az előadás, hiszen van közönség, de még mekkora, hurááá!

Nem mondom, vannak speciális esetek, mikor már túl nagy a dráma, mikor tényleg olyat csinál a gyerek, ami kiveri a biztosítékot, igen. És sokszor a szülő is hibázik, és a gyereknek is lehet nehéz temperamentuma, és igen vannak esetek, mikor már én is azt gondolom, hogy valakinek kijárna egy jól irányzott nyitott tenyerű, de ne csináljunk már úgy, mintha a hiszti nem lenne része az életnek, korra nemre tekintet nélkül.

És amúgy is azt gondolom, amikor a gyereket korholjuk, igazából mi vagyunk a hibásak, mert elrángatjuk egy csomó helyre, melege van, ragad, amúgy se mehet felfedező útra, mindig a felnőtt dolga a fontosabb, és elvárjuk tőlük, hogy tűrjék ugyanazt, amit egyébként mi sem tűrünk…




Rá kell azt hiszem ébredni, hogy nem szabad elfelejteni, hogy ők, ahogyan kívül tök csupaszon születnek, belül is, érzékeny szerkezet, ami nem ismer szinte semmit a kint reá váró világból, és ez a tanulási folyamat, ami elkezdődött, bizony nem kell, szabad lezáródjon azzal, hogy ügyesen formaegyeztetőzik, amúgy meg csak akkor csinál valamit, ha az nem ciki. (Persze normális keretek között.)

Újra és újra visszajutok az arany középútra, persze ne hagyjuk elkanászodni a gyereket, és segítsük megismertetni, amivel és amilyen keretek közt csak lehet. De ha már a ruházkodásban sajnos mini felnőttet kényszerülünk csinálni belőlük, legalább azt ne várjuk el tőlük, hogy úgy viselkedjenek, mint a felnőttek, ja ha meg úgy viselkednek, és nem tetszik, amit látunk, hát akkor lehet megint ne a gyereket vegyük elő… 🙂



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!