Az ősz színei lassan kopárba vesznek, szürkül az idő, rövidül a világos. Itt a tél, a hideg, lassan kezdünk befelé gubózni, várni a világos-fényes-meleg (már-már túlszikrázó) Karácsonyt. A Mindszenti szomorúság, a hiány érzése még itt van, de lassan kezdünk töltekezni, hisz szeretettel gondolunk mindenkire, aki hiányzik, e nélkül is, mindig.

Vegyes nekem ez az időszak, mert a tél nekem két fiút is hozott. Már kettő lesz a kicsi, holnap. Még mindig meghatva gondolok erre az időszakra, és élénken él bennem a két évvel ezelőtti párja.

Emlékszem, hogyan készültem a kétgyermekes anya létre, és milyen hihetetlen volt mégis, mikor két évvel ezelőtt újra megtörtént a csoda. Egy újabb élet, aki más volt minden szempontból. Rohan az idő, ő már fut, szalad, beszél, szeret, és nincs nagyobb kincs nála. Sok mindenre megtanított a születésével, a puszta létével. Pompás kistestvére a nagynak pompás, elsőmásodik nekünk.

Mindig megrökönyödöm, mikor egy-egy momentum, egy-egy mondat, mozdulatok, visszaköszönnek tőlük-rólunk … újra-újra lejátszódik bennem. Mire tanítom őket, hogyan szeretnek és hogyan óvhatom meg őket attól, hogy másoktól rosszat kapnak, tanulnak, hallanak. Nehéz megszokni ezt a kiszolgáltatottságot, nehéz őket finoman felkészíteni arra, hogy az emberek a gyerekek nem egyformák, és nem szabad mindig mindent úgy csinálni, ahogyan mások.

Nem könnyű felkészíteni őket erre a nehéz zavaros világra. Félelemmel tölt el, hogy már most a két évest és a négy évest is bizonyos szempontból arra kell trenírozzam, hogyan védheti meg magát.


Nem csak attól, hogy, mert azt mondja rá az egyik csoporttársa, hogy buta még nem az, nem csak attól, hogy nem szabad idegenekkel szóba állni és elmenni sehová, hanem azt is, bármi történjék is, ő egy fantasztikus kisfiú és mi mindig szeretni fogjuk.

A minap az egyik társa azt mondta a nagynak, neked nincs is anyukád. Pusztán azért, mert reggel, mikor én viszem, még nincs ott a kisfiú, délután meg az apukája megy a gyerekért, a kisfiam pedig kétségbeesetten kéri a megnyugtatást, ugye sosem hagyom el.

A vulgáris tartalmú hozomány dalocskákat nem is említve, vagy hogy vajon milyen megfontolásból húzkodja a bugyit az egyik kisfiú az én kisfiamról? Honnan jönnek ezek a dolgok? Rossz mesét nézhet otthon? Rosszat lát valahol?

Mikor kell elkezdeni megtanítani a gyerekeknek, hogy mit szabad egymásnak mondaniuk és mit szabad megengedniük más gyerekeknek? Meddig tart az ártatlan gyerekcsíny? Nem kell itt utalni mindenféle zaklatásra és felnőttek helytelen magatartására, ha sokszor a hétköznapokban is azt látjuk, hogy hétköznapi emberek hétköznapi gyerekei viselkednek furcsán, vagy játszanak furcsa játékokat.

Félelmetes világot élünk, kiszolgáltatottat. Ma újra, amikor végiggondoltam, hogy már mennyi ideje vagyok szülő, újra és újra megerősödik bennem az érzés, hogy nem túl óvva, de nagyon kell vigyáznom a gyerekeimre, fel kell őket készítenem a megfontolt bizalomra, arra, ha bármi is történik, mi, a szüleik mindig itt vagyunk nekik, és ők a testvérükre mindig számíthatnak, hogy tudják mi a helyes és helytelen.

Már kettő a kicsi, és meg kell mutatnunk neki, mit szabad és mit nem, hogyan szeretünk szépen, hogyan együnk együtt, hogyan simogatjuk meg a másik arcát, hogyan beszélünk azzal az emberrel, akit szeretünk és fontos számunkra. Meg sem kellett tanítani, ismeri már a nem szót, hogyan kell nemet mondani, ha valami nem jó nekünk vagy nem szeretnénk.

Mindig is tudtam, nehéz feladat lesz értő érző, egészséges embereket formálni. Szeretem ezt a feladatot, még ha néha úgy is érzem, nem vagyok mindig ügyes, türelmes, de szeretném megadni nekik a lehetőséget, hogy tudjanak jól bízni, jól szeretni sérülés nélkül. Már kettő kisfiam van, már kettő éve tartozik hozzám ő is, már kettő éve szerethetem őt is.



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!