Sétáltunk négyesben, a környéken sokan lehajigálják illegálisan a szemetet, sittet. Megláttam, szegény ott feküdt a törmelék között, lehet, csak véletlen bele esett az építkezés közben és nem vették észre. Arccal lefelé volt, megfordítottam, legalább „levegőt kapjon”, de otthagytam.

Még napok múlva is eszembe jutott. Már először sem akartam ott hagyni, de mit csinálnék vele. Még ha kimosom ötezerszer, se merném oda adni a gyerekeknek. Otthagytam, másodszor is odafele és visszafele is.

Ma megláttam. Ma magam láttam benne. Ott feküdt, megverte az eső. Olyan szomorú volt és egyedül.

Hazahoztuk, megfürdettem, sokszor. Ahogy mostam át és a sártól kopott arca kezdett kivilágosodni, mintha mosolygott volna. Már nem fázott, meleg mosószeres vízben fürdött sokszor. Még most is ázik, holnap még a gépben is megfürdik. Egy klasszikus micamackó plüss figura. A piros pólója is nagyon koszos lett, venissel mosom.

Nem volt szívem otthagyni megint, egyedül. Egyszer szerette valaki, látszik a fülein és a kezein, hogy szerették, kopott. Valakinek bizalmasa lehetett éveken át, hittek benne. Ő volt a gyógyír a bajra, vigasz a könnyekre.


Vajon miért van az, ha sokáig azt gondoltuk valakiről, vagy magunkról, hogy bármi lehetséges, nincs akadály. Legyen az bizalom, hit, kitartás, erő, kölcsönösség, szeretet, az csak úgy el tud illanni, és eldobjuk a másikat vagy eldobjuk a magunkról alkotott képet, mint egy plüss macit.

Az élet olykor igen igazságtalan, és olykor oly igazságtalanok vagyunk másokkal, magunkkal.

Reménykedhetünk, hogy akad egy kéz, ami megfog, hazavisz és megfürdet, meglátja bennünk a szépet, az erőt, a képességet, hogy még a sárból is készek vagyunk felállni, ha a másiknak szüksége van ránk. Vagy ha előkerült a tartalék erő, lemosni magunkról, az önbizalmunkról, az önmagunkba vetett hitünkről a csúf foltokat, újra látjuk magunkat jónak, újra látjuk magunkban az erőt a képességet a mindenre.

Megrázott a ceglédi anyuka képe, a társadalom ilyen keserű tükörképe. A magukra maradt anyukák félelme, amikor elfogy az erő, elszakad a cérna és nincs tovább. A „semmittevő, otthon ülő anyukák” sorsiróniája. A gyerekek iránt érzett aggodalom, a stressz, a lakásgondok, a pénzgondok, a keserűség, a fáradtság.

Nem rabszolgának születtünk, amikor anyává váltunk. Az vesse az első követ, aki soha nem fújta ki a levegőt azt gondolván, hogy nem bírom tovább.

Persze nem ez a megoldás, hiszen még a gondolat is borzasztó. Megint körbenézhet mindenki, és megkérdezheti a környezetében lévő „otthon semmit tevőket, csak a gyereket neveli – nőket”, hogy “mikor aludtál, fürödtél, ettél addig, amíg úgy nem érezted, hogy na most jól vagyok?” – kíváncsi vagyok, milyen választ kapna.

Nagyon sajnálom azt az anyukát, kimérte magára a legnagyobb büntetést, amit ember szabhat magának. Részvétem.

Nem tudom lesz-e maci, lesz-e elég víz, hogy elegendő vigaszt nyújtson és lemossa a mocskot róla…



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!