Kezdhetném úgy is, hogy volt egy fiú és volt egy leány … eldöntötték még hajdanán, mit, hol, miből, mennyit, hogyan … Nem tudom kinél hogy volt, vagy van ez. Hanyatt fekve a pléden, a csillagokat bámulva kéz a kézben ábrándoznak a szerelmesek, mikor már tudják, a szívük nem lehet másé, hogyan szeretnének majd együtt végig sétálni életük útján.

A körülmények, a háttér folyton változik, és az idő időnként cseppet sem a sétának kedvez. Vannak periódusok, amikor az ember egy lassított felvételnek érzi az életét, többnyire ez a nehéz, fájdalmas és kellemetlen percek, órák idején van így.

Aztán ott van az a rész, a torta teteje a legjobb a legkönnyedebb, a legboldogabb szakasz, amikor minden jó, másodpercek töredéke alatt suhan, és ne, hogy lépni, szaladni sincs idő.

Mi is elterveztük, persze hogy a gyerekről van szó, mint mindig. Hiszen autó, ház, kutya, gyerekek, de mennyi. Három, persze, hogy három, de a háttér, a körülmény folyton változik és az egyik bizonytalan.

Egy (szerintem) normális kapcsolatban, amikor már a tét igen nagy, sőt a tét a minden. Az együtt létezés, az ember kénytelen beadni a derekát. Hiszen ez egy közös élet közös út közös lépésszám, különben megbomlik az egyensúly és nem hogy nyernénk, de veszítünk.


Éles hát a helyzet, el kell engednem, hogy megtarthassam azt, ami már van, ahogy van, boldogságban. Az otthon ülő semmit tevő amúgy is hajlamos neurotikus sárkányállapotra, hamarabb elő tör, mint hinnénk, nem hogy ha még folyton haragszunk ok nélkül valami olyasmi miatt, ami abszurd.

Van egy igen és egy nem, egyik sem erősebb, egyik sem gyengébb a másiknál, ez sakk-matt. Csak reménykedhetünk, hogy a háttér a körülmény majd lehetővé teszi, azt a rég megálmodott víziót.

Mindenkinek van ilyen, hol közelít a valósághoz, a múltban elképzelt a jelenhez. Ha még nem, igyekszünk elérni vagy megteremteni a környezetet, néha elengedünk, lemondunk, vagy az élet kényszerít.

Nekik is volt, azoknak a szülőknek, gyerekeknek, és egy pillanat alatt odalett. Elment harminc év, ötve név, tizenhat év, számtalan ember számtalan emléke, az élete, a jövőképe, a jövője…

Nincs azt hiszem nincs ember értelmes, érző, aki ha hallotta a fekete híreket, ne borzongott volna meg, hiszen mindenkinek van olyan, akit szeret, szülőt, testvért, gyereket, barátot, valamilyen társat… nincs csak valami fajta tudathasadás, nincs ép értelem, ami-aki feltudná fogni ezt a szörnyűséget, az ember megdermed, áll némá,n és csak egy nagy -nem hiszem el -ez nem lehet, fut végig az agyán.

Anya vagyok, feleség, nő, barát, társ, megbénultam, nem értem, hogyan sújthat az élet így ennyi embert, volt már ilyen tragédia, naponta van ilyen tragédia, emberek veszítenek el embereket, szürke betűk az újság hasábjain, látjuk, tovább lapozunk, halljuk a tévében, összeütközött, meghalt, elütötte, megsérült, belehalt, csak lép tovább a hang…

Nem gondoljuk végig, hisz nem látjuk, nem olvasunk utána a kékfényben, hogy na vajon ki lehetett, hány gyereke volt, miért karambolozott… aztán, mégis egyszer csak felgyülemlik, hogy már megint és mennyien és ők és miért.

Kérdezi jogosan mindenki, mit tett, ki tette … Nem mondhatunk semmit, csak jó lenne, ha jönne valaki, a halál, és azt mondaná nézzétek emberek, ez a munkám, bocs. Nem válogathatok, sehogy … rák, baleset, infarktus, önzés, figyelmetlenség, drog, önkéz, ez a munkám csak jöttem vittem, öreg volt, fiatal volt, gyerek volt, anya volt, testvér volt, szép, öreg, csúnya …

Nincs rubrika, nincs ikszelési lehetőség, diagram, kimutatás, kit miért mikor, bűnösség, ártatlanság nincs definíció… nincs ok. Csak a remény, hogy elengedjük a fájdalmat, hogy életben maradhassunk és azokkal legyünk, akik még itt vannak és fontosak számunkra …



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!