Ez lehet az elmúlt időszakom jól körülhatárolt egy szavas kifejezése.
Annak ellenére, hogy tudatosan igyekszem kerülni a negatív tényezőket, sokszor belefutok. Nem kell gondolom említenem a közelmúltban megjelent híreket túl részletesen, mármint a megölt kislány esetét, vagy a több évtizedes erőszakolót.

A hétköznapokban pedig közvetlenül olyan emberi tragédiákkal szembesülök, amik újra és újra emlékeztetnek arra, hogy az emberek milyen undorítóak, hitványok, kegyetlenek és ostobák tudnak lenni.

Ezek azok az esetek, amelyek nőként anyaként, szociális munkásként mélyen megérintenek. Amikor a főiskolán, egyetemen tanult védekező mechanizmusok, a rengeteg konfliktus kezelési technika és társaik a másodperc töredéke alatt pattannak és vesznek el. Mikor nem marad szó, nem marad semmi, csak indulat, düh és kétségbeesés.

Mélységesen elszomorít, hogy ma Magyarországon ez megtörténhet. Az igazán elkeserítő, hogy most is mindenki csak egy bűnbakot keres, és mutogat a másikra, ahelyett, hogy azok vennék a kezükbe a dolgokat, akik ténylegesen tudnának ezen változtatni.

Nem a túlterhelt dolgozókat kellene szidni, hanem a vastagon kitömött jogszabályalkotókat, akik kiszámolják, hogy egy szakemberre hány esetszám jár, akik lehetővé teszik, pontosabban nem tesznek ellene, hogy egy olyan ember, aki már volt büntetve hasonló bűncselekményért, minden gond nélkül „nevelhesse” a gyermekeit.


Mindenhez kell a mai világon jogosítvány és engedély, még egy horgászathoz is, kivéve a gyerekneveléshez… Milyen világot élünk??

Határidő, gyámhivatal protokoll, védőnő, kötelező védőoltás, háziorvos, családgondozó, mindenkinek főnöke, szabályzata, előírása, és mégis: a rendszer nem működik, de könnyebb egy valakit okolni, mint mindig… ?!

Nem voltam ott, nem tudom, az újságoknak kár hinni. Mélységesen sajnálom ezt a helyzetet, és csak remélem, a kislány esete legalább azt megtanítja mindenkinek, hogy igenis felelősek vagyunk a közvetlen környezetünkben élőkért. Felelősek vagyunk emberként, orvosként, családgondozóként, védőnőként, szomszédként azokért, akik elesettek, kiszolgáltatottak…

A pálya szélén állni és onnan tudni a tutit nagyon könnyű. Megélni, látni más szenvedését, az emberlányát megbénítja a tehetetlenség. Magunk is kiszolgáltatottak vagyunk, mert nem tudjuk, mit mondjuk, mit mondhatunk, csak asszisztálunk ahhoz, hogyan keserítik meg egymás életét az emberek.

Aztán egyszer csak azon kapja magát a nép, behúzott nyakkal örülünk a saját kis világunknak, boldogságunknak, amit a másik kínja, bár forgatja a gyomrunk, csak megerősít bennünk, és még jobban kaparunk, csak el ne veszítsük …

Belül, indulatosan, halk közönnyel csukjuk be a szemünket, hogy látni se kelljen tudni se kelljen… csak legyen már vége.
Tényleg ilyenek az emberek!?



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!