Vetődik fel bennem a kérdés nap mint nap. Néha azon kapom magam, hogy még ültömben és jártomban is el tudnék aludni, vagy azon, hogy olyan fáradt vagyok, hogy gondolkodni is elfelejtettem, a már-már kóros szenilitásról nem is beszélve.

Hogyan lehetséges ezt az időszakot túlélni?

A minap az jutott eszembe, miután – kilenckor altatás közben elaludtam a gyerekek mellett, majd felébredtem – áttámolyogtam a helyemre és nem jött vissza rögtön az álom, hogy vajon ez az az időszak?

Ez az az időszak mikor a szülőpár szétszakadva, próbál 100%-ot hozni a munkahelyén, nem törődve a munkahelyi stresszel, nem agonizálva a világ csúf támadásain, és ezzel párhuzamosan igyekszik itthon is 100%-ban megfelelve minden, de minden elvárásnak, ragyogó feleség/férj, ragyogó háztartást vezetni, gyakran kontaktolni a tágabb családdal és persze mély érzelmi kapcsolatot tartani a barátokkal.


Mégis hogyan?

Mert ha ez nem sikerül, az ember füstölögve, szépen lassan, mint a béka a fazékban, válik érzéketlen, szürke, kiégett, semmivel nem törődő emberré. Amikor nem érdekli semmi, csak reagál a személyét ért támadásokra, és akkor is védekezik, ha nincs rá szükség. Amikor szinte nem jelent örömet semmi.

Vajon tényleg így keseredik meg az ember, a temérdek elvárásba belefulladva választja azt az utat, hogy inkább nem érdekli ez vagy az és lassan vége, mert elparázslik a tűz, elfogy az energia, az igény arra, hogy minden rendben legyen. Lehetséges ez egyáltalán?

Lehetséges egyáltalán, hogy hosszú időn keresztül az ember csúcsra járatva minden elvárásnak megfelelve hozza az elvártakat? Nem akarom én ezt túldimenzionálni, de mégis néha elfog a vágy, hogy egy kicsit lassabb legyen ez az őrület.

Nem tudom, hogy csinálják azok ezt az egészet, akik egyedül álló szülők, akik váltott műszakban kell dolgozzanak vagy akik beteg gyermeket nevelnek. Számomra igazán az a nehéz, hogy soha, de soha nincs megállás. A hétvége csak arra elég, hogy az emberlánya utolérje magát és megcsinálja azt, amire hétköznap már végképp nem maradt idő vagy energia.

Aztán persze jönnek időnként kisebb és nagyobb boldogság löketek, visszaigazolás, hogy van értelme megszakadni, mert olyan a gyerek, úgy bújik, úgy szeret, siker itt, siker ott. Előbukkan még némi tartalék, jön egy napsütéses nap, mikor a friss levegőn kitisztult fejjel végigpörgetjük, hogy másképp nem is lenne értelme.



Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Don`t copy text!