Tudom, furcsán hangzik, hangosan még ki sem mondtam, csak valamelyik nap úgy felismertem ezt az érzést, azóta ízlelgetem.

Ez az első év 2012 óta, hogy nem vagyunk rajta azon, hogy kisbabánk legyen, nem vagyunk várandósok, nem várakozunk az első születés csodájára, vagy nem hozunk haza még egy kisbabát.

Mind a két fiú téli. Így az elmúlt négy évben számomra ez az időszak nem a karácsonyi őrület körül forog, hanem a saját családunk változása az, ami igazán leköt. Furcsa érzés, szinte hiányérzetem van egy új élet várása kapcsán, persze én nagyon szeretnék még egy kisbabát, de egyelőre nem lehet …

Így lekötöm magam. Voltak családlátogatáson az óvónénik. Zalán felszerelésének összekészítése és a nagy „Mikulás” hadművelet finomított, kevés hazugsággal tűzdelt verziója is készülőben van. Na meg persze könnyes szemmel bámulom a kicsi mindennapos kis varázslatait, hogy már mikre nem képes az én naaagy egy évesem.

Persze a fejkarbantartás sem marad el, egy sikertelen nyelvvizsga után és a sebnyalogatást abbahagyva újra nekiindulok a világ meghódításának. Újratervezek, újra készülök és majd most sikerülni fog.


A biztonság kedvéért egy szociális szakvizsgának is nekiugrok. Így januárban biztosan nem lesz időm azon keseregni, hogy „az én kisbabám”, az akkor már három éves nagyfiam épp másokért rajong helyettem. Tudom, tudom. Ez csak ovi. Én meg anya vagyok … akinek még hajnal háromkor is elég csak a keze érintése a teljes boldogsághoz…

Közben azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem ezt az adrenalint. Végre még ennyi időm sem lesz. Van nagyi, barátNő, akik segítenek önmegvalósítani, hogy véletlenül se érezhessem magam teljesen feleslegesnek és sikertelennek a visszaigazolás nélküli itthon töltött „semmit nem csinálós napokban, hónapokban, években”.

Igen, én egy sikerorientált nő vagyok, ki ne szeretné azt, ha látja, rögtön, azonnal van eredménye értelme annak, amit csinál. Korábban már volt erről szó, igen, a gyereknevelés egy hosszabb lassabb befektetés. Majd húsz év múlva derül ki, jól dolgozom-e ezekben az években.

Talán ezért éltem meg olyan nagy kudarcként a sikertelen nyelvvizsgát, mert az egyetlen olyan kézzel fogható visszaigazolás lett volna mostanában, ami azt mutatja, hogy igen, jól csinálom, ügyes vagyok.

Nem, nem voltam az, még korai volt. Naivitás volt a részemről, hogy heti egy tanár és néha pár lopott óra tanulással leszek akkora májer, hogy elsőre sikerül egy középfok a Rigó utcán. Mindegy, innen kell felállni és tovább menni.

Most már delelési időben és este nem lesz idő agonizálni és önmagam sajnálni. Újra pörgés, mint régen. Minél több idő a fiúkkal, kiélvezni a még hármas délelőttöket, és a maradék időben ellátni a háztartást és tanulni gőz erővel: így biztosan nem lesz hiányérzet…



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!