Azt hiszem, pontosan fel tudom idézni, mikor féltem először életemben. Négy éves voltam, a nagymamáméknál aludtam, nyár volt. A mamám veszekedős volt, az a fajta klasszikus régi vágású asszony, aki mindent kézben tart, szigorú, határozott. Sokat veszekedtünk, nem kifejezetten szerettem nála, de ott voltam.

Éjjel van, a nagypapám ráhúzta a pizsamámra a hosszúnadrágom, remegett, a szobájukban égett a villany. A következő érzés, hogy hűvös van. Nyílik a mi bejárati ajtónk, a kopogásra kijött az apukám, a nagyapám odaadott neki, nem emlékszem, miket mond, de érzem, fél.

Apukám lefektetett maga mellé, éjjel van, a redőny ritkára húzva, az utcai lámpa fényei beszűrődnek a réseken, és ezernyi mozgó pontként táncolnak a függönyön, féltem azoktól a pontoktól, azt hiszem, az apukám akkor nem a pontoktól félt. A nagymamám akkor éjjel agyvérzést kapott, kórházba vitték, én sokáig, évekig úgy hittem, miattam és a veszekedés miatt lett beteg.

A következő félelem az volt bennem, mikor a verekedős földrajztanár órájára mentünk, és én képtelen voltam megtanulni a vaktérképen melyik ország hol van és mi a fővárosuk.

Évekig féltem, hogy az első szerelmem soha sem bocsájtja meg, hogy fájdalmat okoztam neki.


Rettegtem a gondolattól, hogy imádott nagymamám elveszítem.

Halálosan féltem abban az öt percben is, amikor nem tudtam, mi van a hasamban császármetszésre váró kisbabámmal.

Másodpercek töredéke alatt bomlott meg az elmém egy része a rettegéstől, mikor láttam a motorkázó gyerekem felé haladó, lassítani sem szándékozó autót a zebrán haladva, és üvöltöttem akkora decibellel, hogy a gyerek ijedtében elesett és ezért nem gázolta el őt az a tovább haladó …

Reszketek a gondolattól, vajon elég jó ember vagyok-e, félek, nem vagyok elég erős és okos, hogy megszerezzem az újabb vizsgáim, félek a kudarctól.

Félek, mindent megtudok-e adni a kisfiaimnak és a férjemnek. Félek, kellő inspirációt, elég jó emberi jellemet mutatok nekik például nap, mint nap…

Nem tudom, az évek múlásával, vagy a felelősség növekedésével egyenesen arányosan nő-e bennünk a félelem, szorongás, pánik – persze szituáció függő. Nem tudom biztosan, lehet ősi erők kódolták belénk az elemi ösztönöket, a félelmet, az életben maradásra törekvésünk. A jótékony félelem, a lelkünket megmérgező vissza-vissza térő fojtogató szorongás.

Micsoda különbségek, egy-egy helyzetet mennyivel másként élünk meg, még félelmeink, a pánikunk sem ugyanaz. Mégis hatalmas energiák, edző partnerek, adrenalin, lelkiismeret formáló, ösztönző a jóságra a figyelemre. Jelzése a mulandóságnak, a hűségnek, talán belső indíttatása a változásnak. Mégis azt mondom, félni nem jó mindig, bárhogy is tartja a mondás.



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!