Az ember időnként megáll, elgondolkodik, milyen is igazán … jó anya vagyok, jó feleség, barát, szakember, kolléga, diák. Folyton valamilyen szerep mentén próbáljuk meghatározni önmagunkat. Jól csináljuk-e a feladataink abban a szerepben, mit jelentünk a másiknak, milyennek látnak mások.

Tizenévesen az ember keresi önmagát, nem feltétlenül érdekli, hogy megfelel-e mindenki elvárásainak, és nem is feltétlenül kell, vagy túlságosan is csak az érdekli.

Önmagunk értékeit keressük, a tükörben és belül is, önmagunkat keressük a jövőképet a múltból táplálkozva. Az a fontos, mit szeretnénk kezdeni az életünkkel, kivé szeretnénk válni, mitől lennénk igazán boldogok.

Harminc felett mi történik. Hányan és milyen gyakran tesszük fel a kérdést, csak magunknak, hogy én milyen vagyok igazán, milyen szeretnék lenni, mitől vagyok igazán boldog, kiegyensúlyozott, mitől lennék igazán boldog, vagy milyennek szeretném az életem látni akár most vagy pár év múlva.

Hova veszik el az ember a sok szerep közt, mikor, hogyan szerethetne más minket jól, ha mi sem ismerjük és szeretjük magunkat igazán.


Azt szeretem a gyereknevelésben nagyon, hogy folyamatosan erre ösztönöz, a vizsgálódásra. A hétköznapokban koppan egy-két gondolat, hogy miért ilyen vagy olyan a gyerek, és következik a címke után, a na vajon kitől örökölte vagy tanulta ezt és ezt, rögtön gazdára talál a jó és rossz tulajdonságok „eredeti” hordózója is.

Az esetek többségében talán itt véget is ér az agymenés, mert jön a következő szendvics elkészítése, vagy az újabb teregetnivaló, vagy a következő túlélési terv a következő indokolatlan hiszti kioltására … de néha beakadt a gondolat, az íz, a fene egye meg miért ilyen ez a gyerek a fene egye meg, miért vagyok már megint ilyen.

Megint ott a tükör, az a csúf, ha épp csúf, vagy a szög, hogy éppen honnan látjuk és mit is látunk igazán, és baj-e, amit látunk, tudjuk-e, mit akarunk-e kezdeni vele, egyáltalán akarunk-e kezdeni vele valamit.

Persze, hogy a gyerekről van szó már megint. Neki soha semmi nem jó, miért nem jó… Lám lám, valaki ránézhetne már az anyja körmére is, hogy a csuda vinné el már megint az a nőt.

Kattog az agy, jönnek a gondolatok, csak egy kicsit, csak egy iciripicirit lennék türelmesebb és tudnám adni a gyereknek önkéntelenül a nyugalmat, a várakozáshoz szükséges energiát. Szeretném már magam most egy kicsit, tudnék nyugton lenni, most ebben a pillanatban.

Ahelyett, hogy az a fránya kíváncsiság, izgalom, rohanás és kényszeres rohanás felültetne egy újabb gyorsvonatra. Ahonnan nézek ki az ablakból, persze hátra felé, hogy vajon miért nem élveztem ki akkor azt, amilyen ott voltam, amire akkor volt lehetőségem.

A várakozás izgalma mellett a jelen csodáit, ahogy ülök a padon és látom, hogy most milyen a keze, mekkora a lába, mi a kedvenc szava, melyik a leghuncutabb nézése, milyen az illata, mennyire édes a puszija és még az enyém, most még a miénk, a kicsi hideg keze, ahogy bebújik a nyakamba, ahogy négyen fekszünk vasárnap a kanapén és látom a nevetését, hallom a kacagását, a rettentő könnyeket, mert elmentem a következő almáért, ahogy készül egy újabb szó, amit még most tanul kimondani, ahogy készül az újabb tréfa, torony, a mese, a kaland.

Lehet azt, hogy körülnézünk magunkban, kiűzzük a nyugtalanságot, a félelmet, nem várunk, nem is akarunk várni és még csak a tervezés gondolatára sem gondolunk, és nem nézünk se előre, se hátra, se fel, se le … csak magunkba és a másik háromba, akikben megtaláljuk magunkat, azt akikért, akik miatt és akikkel ilyenné váltunk.

Néha jóvá, néha rosszá, néha büszkévé, törékennyé, vagy a világ legerősebb emberévé. Nem sietni sehová, csak néha állnék meg én, egy helyben, hogy mindent letudjak „fotózni és eltenni” … nem hogy mindent most azonnal át tudjak élni és megtudjak érteni… én



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!