Nincs mit mondani, a nagy kel hajnalban, anya megy, visszaaludni csak a gyereknek sikerül rögvest. Anya agya világosig csak katt, katt, katt, mint a radiátor, ahogy melegszik és hűl, már minden apró nesz csak úgy fenntart.

Neszelt hát az agyam ma hajnalban is. Az elvárásokról gondolkodtam a nagy várakozásban. A várakozásban, hogy vissza tudjak aludni, hogy kinője kisnagyfiam ezeket az éjszakai keléseket, és a várakozásban, hogy megszülessen a kicsi.

Óránként változik bennem az érzés, hogy bárcsak itt lenne már, vagy várja meg a kiírt 17-ét. Nagyok az elvárásaim, a nagynak épp egy ideje már semmi nem jó. Éppen szétválasztó diétát tart, és nem hajlandó a felvágotthoz, kolbászhoz semmiféle pékterméket megenni. Cikk-cakkozhatom a kenyeret, zsemlét, kiflit, díszíthetem és fejen is állhatok hozzá tálalás közben, az sem jó, de ha épp olyan kedv van (vagy olyan nap), akkor csak gyümölcsöt kíván az Úr.

Nem baj, elengedem. Éhen nem hal, eszik, amit eszik, játszmázunk. Ha nagyon vad az ötlet, hogy szalonna magában, na azt azért nem, akkor addig nem kap semmit. Ez van. Érdekes, félóra múltán a megfőzött ebéd, és a gondosan elkészített szendvics is lemegy. Persze közben nagy sírások, nagy kibékülések.

Nem tudom, más gyereke, hogy mint van ezzel, de a mienknek a semmi nem jó időszakában a játékok sem jók. Gondolkoztam ezen, hogy tényleg én várok sokat. Nem kértem tőle soha, hogy élére mindent, csak segítsen a vödörbe visszatenni a kockákat, korának megfelelő kis kérések, amiket, ha kedve van, hibátlanul teljesít.


Aztán van olyan nap, amikor semmi más nem zajlik, egész álló nap csak sanyargatja a játékokat. Dobálja, csapkodja, ütögeti, leülünk mellé játszani, próbálok segíteni, de nem jó kis idő telik és az én fejemen landol a kocka is.

Lehet, hogy nagy az elvárás? Az „okosok” azt írják, hagyni kell kibontakozni a gyermeket, még ha nem is rendeltetésszerűen használja a játékot, mert ő még most tanul játszani, ami oké, tanuljon. De mi a határ? Hány kitört kerekű autó, széttépett könyv, és számtalan módon tönkretett játéknak kell elvéreznie mire meg tanul a gyermek játszani?!

Mindig a Toy Strory mese jut eszembe. Bevallom, a játékok java a múltkori cirkusz óta az ágynemű tartóban pihennek, szabadságon vannak. Egyszerűen kell nekik és nekem is a pihenés. Így maradt elől mindenből egy.

Lehet, az is a baj, és ez a mi hibánk, hogy túl sok minden van a gyerek körül, túl sok az inger, túlpörög, és a rengeteg információ között elveszik a mi hangunk és akaratunk. A bőség zavara megzavarja, és nem tudja, hogy mit is kellene tenni.

Másrészt hogyan honnan és miért is kellene még ennyi idősen bárkinek is tudni, hogy pontosan mikor miből mennyi az elég. Miért van az, hogy mi szülők akarva akaratlanul, de azt akarjuk, hogy legyen egy jól idomított majmocskánk, aki már igen, azt hiszem, a születése óta kell, hogy pontosan tudja, mikor mit, hogyan kell csinálnia?!

Mikor kell megszületnie, szopiznia, napi hányszor és mennyit, mikor kell tartania a fejét, mosolyognia, fordulnia, ülnie, kúsznia, mászni, állni, járni. És amint valamit nem abban az időpontban, nem abban a sorrendben, nem annyiszor és nem úgy teszi, azonnal hibát keresünk a gépezetben.

Ahogyan saját magunkkal is tesszük. Miért nem tudjuk azonnal kitalálni, hogy mit szeretne síró csecsemőnk, miért vagyunk fáradtak a mézeshetekben, amikor hazavisszük csecsemőnket, miért nem tudunk maradéktalanul megelégedni azzal, ami van, és úgy bánni, megbecsülni a már meglévő dolgokat, ahogyan azok életünk részévé válnak?! Mindig várunk, és elvárunk mindenkitől és mindentől. Miért nem vagyunk tökéletes szülők? Azonnal, ahogyan beköltözik a baba a fejünkbe?

Azt gondolom, hogy sok minden velünk születik ezen a téren, a készségek, hogy majd hogyan gondoskodunk. Ott a szocializáció, milyen családban, környezetben születünk. Nem emlékszünk, hogy velünk mennyire voltak türelmesek a szüleink, amikor a dackorszakban fejvesztve romboltunk és durvultunk mi is. Nem emlékszünk, ki miért mennyiszer kapott ki, kikaptunk-e, nekünk mennyi játékunk ment tönkre, mire rájöttünk, mekkora a hatalmunk felettük.

Mennyire lehetünk türelmesek a gyerekkel, ha magunkkal sem vagyunk eléggé. Hajnalban, nagy forgolódás és nagy meghatottság, fogadkozunk hát, hogy várunk, mert türelmesnek kell lenni. Türelmesnek kell lenni magunkkal és a gyerekkel, még a legnagyobb hiszti közben is, mert ez neki is az első dackorszak, és nekünk is az első dackorszakoló gyermekünk. Mi is először válunk kétgyermekes szülővé.

És azt hiszem, az empatikus hozzáállás menthet meg mindenkit, mert ahogy a gyerek sem a játék leírásokkal a fejében születik, és az etikett pontos tudományával, mi sem tudhatunk mindig mindent tökéletesen. És ha én elvárom a gyerektől, hogy megsimizzen, ha bántott, hát én is megsimizhetem és bocsánatot kérhetek, ha nem voltam jó szülője… ez, azt hiszem, nem is olyan nagy elvárás…



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!