Szaladnak a hetek, most még gyorsabb az idő, mint az elmúlt kilenc hónapban. Lassan visszaállt a rend. A nagy még mindig haragszik néha, sok idő, míg újra elhiszi, hogy nem lesz a közeljövőben ilyesmi, hogy négy napig külön leszünk. Kicsit még hajtanom kell, hogy teljes legyen a harmónia.

Nagyban „megnehezíti” a dolgom, hogy a kicsi is itt van. Nagyon aranyos a babával, de azért néha rátör a féltékenység. Úgy gondolom, ez teljesen normális, akkor aggódnék, ha csak úgy elengedne.

Az élet alaposan megváltozott a kicsivel. Az első szabályunk a túlélésre vonatkozott. Mindent annak rendeltünk alá, hogy mindenki tudjon aludni, enni, minimális szükségletek. Minden más luxus. Amikor a kicsi nem eszik, vagy nem „feltétlenül” rám van szüksége, és a Férjem már itthon van, akkor ő van a kicsivel. Akkor vagyok én a naggyal és igyekszem a háztartást kordában tartani…

Nagy a szerencsénk, mert a kicsi nagyon nyugodt, nem hasfájós, szépen eszik, minden rendben. Ami még fantasztikus, ultra jól tűri a zajokat. A nagy nem kis zsivajt csinál néha, és a baba meg se rezzen. Tudta a kicsikém mi vár rá idekinn. 🙂

Nem tudom, mennyi időbe telik, míg teljesen megszokjuk, hogy négyen vagyunk. Próbálom kiélvezni a kisbabás időszakot, olyan csodás érzés, mikor ilyen kicsi babája van az embernek, és olyan gyorsan megnőnek. A rutin már megvan, sok időt spórolunk így magunknak.


Az alvás még ingoványos talaj, túlélésre játszunk. A kicsi menetrend szerint három óránként kel, eszik, büfi, alvás. Az érdekes, hogy a nagynak is megvan még a háromórai (mindig megébred háromkor) kelése, lecsekkolja épp a mellette alvót és durmol tovább.

Nem mondom, hogy mindig minden perc sima. Amikor a nagy fárad, vagy ép tombol a dac, mindig akkor kellek neki, amikor a kicsi eszik. Olyankor persze megsértődik, bosszút áll, széthajigál mindent, belefekszik a kicsi pihenőszékébe, pedig már neki is vettem, hogy a 9kg ne szakadjon le alatta, de már csak azért is. Sztrájk van az evéssel, és hát kis dúvad.

Mégis úgy érzem, hogy minden nap egyre jobb, és haladunk. Érdekes, a babára szerencsére nem mérges, ébredés után rögtön őt keresi, puszilja. Általában rajtunk, az apján és rajtam csattan az ostor, ha nem ütjük meg az elvárást …

Nehéz most neki is, beszélni tanul, egy csomó dolog történt vele, épp hogy kiheverte, hogy nem voltam itt, sok idő, míg megnyugszik. Mondom ezt magamnak is, mert még nekem is időre van szükségem, hogy megszokjam ezt a megosztottságot.

Rossz, hogy sír utánam, amikor nem én tudom altatni, rossz, amikor elfogy a türelem és tehetetlen vagyok. Sajnálom a Férjem, aki gürizik bent, itthon még a ház körül, és alig van szusszanás, és nehéz neki, mert fáradt, év vége van, a hiszti meg még nem segíti az esti ellazulást sem….

Ami könnyíti a helyzetet, hogy ha én bukok ki, a fiúk vigasztalnak, ha ők robbannak, én csitítok, azt hiszem, jó kis csapat vagyunk…



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!