A változáshoz nem kell sok, elég egy nagy esemény, egy perc, vagy egy hét, vagy mindez együtt. Nekünk most egy hetünk volt, hogy felnőjünk igen nagy feladatokhoz. Az elmúlt 9 hónap, plusz 21/22 hónapot sülve-főve együtt töltöttük. Elérkezett az idő, hogy most intézményesült formában váljak le a kicsiről.

Lám a létezés központjából bujkáló „ellenforradalmár” lettem. Trónfosztott, számkivetett. Na jó kis túlzással … A váratlanul előre hozott bölcsi „krízis” csak nekem volt krízis. A gyerek az idilli első nap után a második nap is könnyedén vette tudomásul, hogy egyre kevesebbet vagyok, sőt a kapuban már meg se várt, sietett előre.

Tudom, tudom, ez az új játékoknak szól, a gyerekeknek, az új kalandoknak. A harmadik nap is jól telt. A negyedik nap azonban mindkettőnknek leesett a tantusz, ez már egy ideig így lesz. Ő fent, én lent sírtam, nagyon.

Belehaltam. Hiába az okító szavak és a bólogatás, nem, nem megyek vissza. Naná hogy írtam egy üzenetet visszamenjek-e. Nem, nem kellett, jött a válasz, majd szólnak.

Az elején még az a mondat ütött szíven, hogy „úgy állj, hogy ne lásson”, most pedig, hogy hallom, a kicsikém utánam sír és én nem mehetek.


Aztán jött a feloldozás egy felém szaladó boldog, vidám kisfiútól, aki akkor fogadott, mikor visszamentem. Az én kiscsodám, az én elsőmásodikom vette az akadályt, simán. Ma, az ötödik nap már csak öt percet sírt. Nem szorong, eszik, játszik, mindent csinál, amit itthon. Erősebb, mint én.

Felnőtt egy hét alatt ahhoz, hogy meglegyen nélkülem, hogy bízzon másokban és tudja, mindig megyünk érte. Azt hiszem, én soha sem leszek elég nagy ahhoz, hogy ne gondoljak rá és ne legyenek minden zsigeremben, hogy teljesen elengedjem, megpecsételődött a sorsom, mikor engem választottak.

Nem mondom, hogy könnyű ennyi idő után visszatérni a rózsaszín ködből a valóságba. Pláne ilyen hirtelen és így, hogy egyszerre kell átvészelni a bölcsibe szoktatást és főállású anyából dolgozó nővé válni…

Két gyerek, két intézmény, két felnőtt, két munkahely, heti negyven óra külön…. A mi kis négyesünk új megpróbáltatások elé néz. Ez a hét a bemelegítés volt, a jövő hét lesz az igazi premier.

Remélem, a nagy forgatagban, a sok, egymástól messzebb töltött idő után sikerül majd mindig megtalálnunk a másikat. Lesz elég türelmünk figyelni egymásra, és nem négy külön irányba kezdünk el evezni …

Ezért igazán nehéz elkezdeni a „tanévet”, mert nem csak a táska a nehéz és a tantárgyak változatosak, hanem mert elfelejtjük, hogy nem egyedül kell mindent megoldanunk… és erre szerencsére nem is csak is egy hetünk van …

Ahogy általában a kihívásokkal szembenézni, ez is egy folyamat, mint mikor megérkeztek hozzánk a kicsikéink, és sokszor kétségbeesve álltunk és féltünk, mi lesz, mit hogyan kell csinálni és rájöttünk, csak meg kell ismernünk egymás,t és együtt kitalálni, kinek mi a jó és ezt összehangolni.

Úgy gondolom, most is ezt kell tennünk. Figyelni és hallgatni.



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!