Itthon vagyunk. Mire vágyom, békére. Alig vártam, hogy meglegyen a kicsi. Itt van. És nekem mi bajom? Az az átkozott bűntudat, ami fel-feltör és csak fojtogat. A szorongás és a félelem. A gyanú érzése, hogy mit rontottam el, mit rontok el. Vajon genetikusok feltalálták már az osztódás lehetőségét az emberek számára?

Nem jut időm, persze az agyalásra jut, arra mindig van. Nem jut idő elég, elegendő idő a kicsire, a nagyra, a házasságra. Akár egy kedves szó, akár egy gesztus, egy nyugodt beszélgetés. Mindig van valami. Olyan jó lenne felhőtlenül élvezni ezt az egészet, de nehéz. Jó lenne megfelelni.

Tudom, tudom, már százszor elmondtam, nem lehet megfelelni mindig mindenkinek és mindennek. Nem állítottam magam elé direkt megvalósíthatatlant, de még is ott mocorog a dolog, hogyan lehetne jól, jobban csinálni ezt az egészet??! És hát a megfelelési kényszer nélkül fabatkát sem érne az egész…

A nagy külön költözött. Elérkezett az idő, többre vágyom, többre vágyunk. A minimál stílus így a hetedik héten a legkisebb családtag megérkezését követően már kevés. Érthető, mentem magam.

Hiányzik a férjem. A lopott fél órák, órák, nem helyettesítik a közös ágy meghitt bensőségét. Nem csak testiség, hanem az érzés, hogy ott van, beszélhetünk nyugodtan, vagy csöndben lehetünk, de együtt, hozzá bújhatok, érzem Őt, mert már mindenki alszik.


Aztán odatör egy csomó rossz és nehéz érzés. Tegnap debütált a nagy fiú a saját ágyában a saját szobájában. Nagy volt bennem a felindulás, a délután még azt gondoltam, megy a kicsi is a kiságyba. Megspórolnám ezt, ami a naggyal most van.

Egyszerűen nem tudom, hogyan is lehetne tovább. A nagy az ágyában, de sokszor ébred, inni, rossz álom, vagy csak csekkolja a népet, hogy más sem alszik már?! A kicsi meg kicsi. Egyrészt rám van szüksége, tej, meleg, anyaillat, összebújás. Imádom.

(Így mára mindenki keveset aludt, a férjem ment a nagyhoz, én a kicsivel kucorogtam immár ugyan a saját helyemen, de mégis „egyedül”, mert a hatezredik séta után ott ragadt a a férjem a nagynál … )

Másrészt a férjem is imádom, és a kapcsolatunkat is szeretném újra építeni, erősíteni, fenntartani. A saját ágyam, a békét a csendet. Önző lennék? Sokkal nyugtalanabbul aludtam, hogy Zalán egyedül aludt, és mi hárman, az árulók, együtt. Igaza van a szakembernek, nem a gyerek sérül, hanem mi, szülők, felnőttek. Nem ő nem tud leválni, mi nem hagyjuk.

Sokkal könnyebb lenne most kitartani, mint még húzni ezt a ki kivel alszik „problémát”. Eleve egyszerűbb lenne a kicsit is a helyére szoktatni és majd két év múlva lecserélni a rácsos ágyat normálisra, és nem lenne ez a huza-vona. A gyerek jól alszik, ha kellünk nekik, ott vagyunk. Akkor miért olyan bonyolult mégis ez az egész.

Nem az ősanya presztízs, és nem a verseny, hogy vajon ki lesz és mitől jobb szülő. Zalán első perctől velünk aludt, mindhármunknak jó volt így, és nem sok kétely volt bennem, nyáron külön költözött. Jött az érzelmileg terhes ősz, és vissza-visszatért, és az az áruló négy nap, akkor dőlt minden.

Úgy gondoltam, a kicsinek is jár ugyan az, ami a nagynak. Most is szeretek együtt aludni, imádom, ahogy ott szuszog, de most mégis más. Nem érzem azt, amit anno, most már nem csak ő van, ahogy akkor csak Zalán volt. Most már úgy érzem, másra van szükség, máshogyan.

Másrészt meg, ahogy arra gondolok, hogy a kicsi egyedül a kiságyban, mindenem reszket. Nevetséges, mert nem a Taigetoszra tenném ki. Légzésfigyelő, mózeskosár, kiságy ezer opció, mégis olyan nehezen veszem rá magam. Pedig ez lenne a korrekt? Apa anya egy ágyban, kicsi a kiságyban, a nagy a saját ágyban… Csak ne aludna velünk az a csúnya lelkifurka is…

Nincs ötletem, azt hiszem megint türelemért kell fohászkodnom, és várni, hogy majd magától megoldódik minden.



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!